Forrás: https://tormayc.webs.com/tc_kuzdelmek1.html#tc_k33
TORMAY CÉCILE
KÜZDELMEK, EMLÉKEZÉSEK
(Budapest, 1937.)
T A R T A L O M
BESZÉDEK, NEMZETI MUNKA
Első kiáltvány a világ asszonyaihoz
Üzenet egy nemzet vérpadáról
A magyar nemzeti hadsereghez
Második kiáltvány a világ asszonyaihoz
Beszéd a budavári evangélikus templomban
Magyarország megszállott földjeinek asszonyaihoz
Küzdelem a keresztény és nemzeti eszméért
Kiáltvány a soproni asszonyokhoz
Ave civitas fidelissima
A magyar föld
Választottunk...
A nemzetgyűléshez
Negyedik év
Az eltüntetett ország
Magyar karácsony
Március
Hetedik év
Az országos nőnevelési kongresszus megnyitó beszéde
1926
Nyolcadik év
Kilencedik év
Anonymák krónikái
Magyar asszonyok és horvát asszonyok
Tizedik év
Tizedik karácsony
A nemzetek asszonyainak kongresszusa
Adjatok szárnyakat
Tizenegyedik év
Tizenkettedik év
Trianon
Tizenharmadik év
Tizennegyedik év
A Mussolinihez intézett beszéd
Tizenötödik év
Népszövetségi székfoglaló
Tizenhetedik év
A szellemi együttműködés
TANULMÁNYOK, EMLÉKEZÉSEK
A vén Buda és a fiatal Budapest
Éjtszaka és virradat
Ludovika
A kereszténység és a divat
Izabella királyi hercegasszony
Meghalt a király
A kormányzó
Széchenyi
Séta a szentmihályi parkban
Petőfi Sándor a miénk
Eszembe jut a régi nap
Jókai
Jászai Mari
Egy felhőjárta táj
Beethoven
Anatola France
Egészen az enyém
Gabriele D'Annunzio
Röptében Toscanán és Umbrián át
Fra Angelico
Nápolyban meghalt a tavasz
Városok a ravatalon
Nürnberg
B E S Z É D E K
—
N E M Z E T I M U N K A
...az eszme akarta, az jelölt ki, hogy hordozója legyek. Ha elfáradtam és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e a hivatásra, mindíg újra eszembe jutott, hogy a szeretet, melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember lelkébe tesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud.
Bujdosó könyv, 1918 december 4-7.
Ennek a könyvnek első harminchét cikke rövid kivonatban tükrözteti azt a munkát, mely Tormay Cecile időben határolt földi létét hatásában időtlenné tette nemzete történetében.
1937 november 22.
ELSŐ KIÁLTVÁNY A VILÁG ASSZONYAIHOZ
Ti, akik a szuronyokon túl, a négy háborús éven át testvéreink voltatok a hasonló szenvedésben, legyetek testvéreink most is, a béke küszöbén, mikor a ti nehéz órátok már elmult és a mienk még mindíg tart. Teremtsetek csendet a szívetekben, hogy meghallhassátok szavunkat, melyben milliók hangja kiált hozzátok. És azután, ha meghallottátok, amit az igazság nevében mondunk, szólaltassátok meg a szíveteket és elméteket és segítsetek igazságot tenni az emberiség javára.
Égő fájdalommal fordulunk felétek.
Anyánk testét — a hazánk földjét akarják széttépni! Az ezeréves Magyarország földjét, mely letette fegyverét és békét kért. Fegyverszünet dacára, hódításra vágyó fegyveres szomszédok törnek ránk és mint szabad prédát szaggatnak szét olyanok, akiknek rokonnépei menedéket és hazát találtak itt, mikor nekik még nem volt országuk, vagy mikor nem jutott nekik tűzhely a saját hazájukban. És a magyar nép, mint a tulajdon véreit, úgy védte évszázadról évszázadra az idegenajkúakat, a bevándorlókat.
Ezért Magyarország ez az ország és nem cseh és nem román és nem szerb. Azért magyar, mert ennek az országnak minden nyelvű fia magyar védők sírján arat.
Mióta a népvándorlás utolsó hullámai ide hoztak és megvetettük a lábunkat a Kárpátok és az Adria között, sohasem voltunk hódítók, mindíg védők voltunk. A világháborúban is csak a magunkét védtük, senkiét elvenni nem akartuk.
Most is tőlünk akarnak elvenni. A csehek és ukránok Észak-Magyarországot, a románok Kelet-Magyarországot, a szerbek Dél-Magyarországot, a szlovének és osztráknémetek Nyugat-Magyarországot támadják ma és követelik majd holnap annak az Európának a békeasztalánál, mely Európának a békéjét, kultúráját és virágzását, a tatár és török áradatok elől, századokon át, a magyar faj védte meg.
Halljátok meg a mi igazunknak a kiáltását. Halljátok meg végre a hangunkat, melynek a béke régi éveiben Ausztria érdekei állták el az útját, a háború alatt pedig életünkre törő szomszédaink multat és jelent hamisító zsivaja, hazug vádjai, tébolyodott jogtalan követelései.
A mult és jelen meghamisításával szemben történetünket és statisztikai adatainkat állítjuk! Vádjaikkal szemben feltárjuk kapuinkat előttetek, — jöjjetek és lássatok! Követeléseikkel szemben Magyarország egy évezred óta szinte változatlan térképére mutatunk.
A népek és fajok ősi jogai, megszentelt hagyományai, írott alkotmánya, fegyverek hódítása, békekötések törvényei felett van egy mindenható, eltörölhetetlen törvény a világon: a természet törvénye, mely határhegyekkel és egymásba futó folyókkal írta rá Európa testére azt a megmásíthatatlan és örökkévaló igazságot, hogy Magyarország helyén csakis egy osztatlan, egységes ország lehet.
Az erőszak hiába szaggatná szét ezt az országot, a részek mindíg újra össze fognak forrni, mert egymás nélkül nem életképesek. A búzaföldek rónája, az erdők rengetegje, a széntermő és érctermő hegyek és a viziutak lakói elpusztulnak egymás nélkül. Ne feledjék ezt el a béke hatalmas diktátorai és jusson eszükbe, hogy amit fegyver vagy írott betű leszakít Magyarország testéből, azt mindíg vér mosta újra vissza. Egy égő, halálig elszánt magyar irredentizmus felett a béke és a népek szövetsége, melyre vágyunk, csak álom marad.
Nem irgalmat, igazságot kérünk!
Legyetek szószólóink a kialakuló új világ ítélőszéke előtt. Az emberiség nevében legyetek szószólóink, mert hiszen mi nem magunknak kérünk. Bármi jöjjön is ezután, a szenvedések évei, a fájdalom jelével amúgy is eltörölhetetlenül megjelölték a mi nemzedékünket. De engedjétek legalább békében élő boldogoknak lenni az eljövendőket! A fiaitokért, az unokáitokért emeljétek fel szavatokat, a mi fiainkért, a mi unokáinkért, mert a békében, melyet a világ népei egymással kötni fognak, benne lesz a tiéiteknek és a miéinknek a végzete.
Budapest, 1918 november 26.
ÜZENET EGY NEMZET VÉRPADÁRÓL
Mialatt a nyugati nagyhatalmak a népek jövendő életét tervelik, a keleti kishatalmak egy ezeréves birodalom halálosítéletén dolgoznak maguk között. Magyarország gúlába rakott, de becsületes fegyverei felett az entente győzelmétől mámoros csehek, románok és szerbek, mohón kalapálják össze a roppant vérpadot, melyen meg nem hallgatva, saját megtéveszetett fiai kezétől megkötözve áll a vérző Magyarország, Európa keleti kapujának évezredes védője. Magas-Tátrájának, borongó Kárpátjainak és végtelen pusztáinak minden fájdalmával néz körül a világ messze szemhatárán. A halálverejtékes órákban vajjon száll-e hozzá egy meleg, megértő szó, emelkedik-e egy tiltakozó, baráti kéz?
Senki sem szól, senki sem mozdul. Komoran, részvétlenül hallgat az a világ, mely Belgium szenvedő sorsán feljajdult és minden szívedobbanásával a védelmére rohant. Könnytelen a világ szeme, mely Lengyelország boldogtalan végzetét sok emberöltőn át siratta.
A baljóslatú csendben csak a vérpad körül peregnek a cseh, román és szerb dobok, hogy a nagy dobpergéstől ne hallja meg senki az elítélt szavát... A vészes hanggyűrűn, ki tudja, áthat-e az én hangom? Ha igen, úgy hallgassanak reá a szabad svéd erdők és boldog tavak fiai és szőke leányai, mert az a hang, magyar milliók fájdalmát viszi ki magával.
Az anyák eleven testét — a hazánk földjét akarják széttépni! Az ezeréves Magyarország földjét, mely becsülettel harcolt és becsületben kért békét. Fegyverszünet dacára, hódításra vágyó fegyveres szomszédok törnek ránk és mint szabad prédát, egymás között civódva szaggatnak szét olyanok, akiké ez az ország soha sem volt, olyanok, akiknek rokon néptörzsei elmult korok viharában menedéket és hazát találtak itt, mikor nekik még nem volt országuk, vagy mikor nem jutott nekik tűzhely a saját hazájukban. A magyar faj nem tett különbséget, befogadta őket és megosztotta velük, amije volt: a saját szabadságát, a földjét, kultúráját, törvényeit és jogait. És mint a tulajdon véreit, úgy védte évszázadról évszázadra életével és fegyverével az idegenvérű, idegenajkú jövevényeket.
Aki nem tudja, tudja meg, hogy ezért Magyarország ez az ország és nem cseh és nem román és nem szerb. Azért magyar, mert ennek az országnak minden fajú, minden nyelvű fia magyar védők hősi sírján arat.
„A vendégszerető és lovagias magyar...” Így nevezte az én népemet sok száz év óta a világ. És nem mondott ellent senki sem. Míg aztán hirtelen, alig néhány év előtt letörött ennek a szállóigének a szárnya. Sötétben törték le tudatos kezek és egyszerre „zsarnok elnyomónak” kiáltottak ki bennünket olyanok, akik ügyesen készültek, hogy megosztozzanak azon, ami ezer év óta a mienk.
Azt a szent Miénket védtük az elmult négy és féléves szörnyű világtusában is, úgy védtük, hogy ellenséges láb, jóformán csak lerakott fegyvereink felett lépte át határunkat. Véres irónia! Csak azután, hogy fegyverszünetet kötöttünk...
Szomszédaink régi vágyai eldobálták az álarcot. Ma már meg kell értenie Európának, hogy kik és miért bélyegeztek meg minket jó előre „zsarnok elnyomóknak”. Ma már nem tagadhatja többé senki, hogy részvételünk a világháborúban csakis önvédelmi harc volt. Senkiét sem akartuk elvenni, a miénket akarta elvenni mindenki. Katonák voltunk — nem rablók. És önvédelmi harcunkban, mint hős horvát testvéreink, a derék tótok, a hű ruthének, sőt a magyarországi románok és szerbek is javarészt velünk harcoltak közös hazáért. Ha meghalni tudtak velünk, ki hinné el, hogy most egyszerre nem akarnak többé velünk élni!...
Pedig reájuk, a meg nem kérdezettekre hivatkoznak most — a csehek, akik erdeivel, bányáival, bortermő Tokajával egész Észak-Magyarországot, — a románok, kik szenével, aranyával, földgázával egész Kelet-Magyarországot, — a szerbek, kik legtermékenyebb földjeinkkel Dél-Magyarországot és egyetlen tengeri kikötőnket, — a szlovének, kik régi virágzó iparával Nyugat-Magyarországot marcangolják ma és követelik majd holnap, annak az Európának a békeasztalánál, melynek hajdani békéjét, kultúráját és virágzását a tatár, mongol és török áradatok elől, vére ömlésével századokon át a magyar védte meg.
Bár a románok, tótok és horvát-szerbek az összes lakosságnak csak mintegy 30%-át képezik, e nemzetnek néhány képviselője és a határon túli nyelvrokonaik, tébolyodott telhetetlenségükben az ország területének több mint kétharmadát követelik. És véle 4,000.000 magyart és a magyar kultúra számtalan ősi városát, melyekkel nemcsak jövőnket, de multunkat is el akarják ragadni tőlünk.
Azt a magyar multat, mely Európának már az 1000-ik évben egy olyan királyt adott, ki választva nyugat és kelet között, a keresztény nyugat szövétnekét mélyen előre vitte napkelet felé. Ez a szövétnek nem aludt ki többé a mi országunk felett. A XI. században Kálmánnak a „Könyves” királynak kezével Magyarország törölte el először a világon a boszorkányégetés sötét gyalázatát. És II. András kezével Magyarország tette meg 1222-ben az oligarchikus törekvések ellen tiltakozó, alkotmányalkotta Bulla Auerát, melyet a ma élő európai népek történetében csak hét évvel előzött meg az angolok büszkesége: a Magna Carta.
És mint ők, a magyar fajú nemzeti királyok, magyar volt Hunyadi János, Európa megmentője, a törökverő belgrádi győző és fia, Corvin Mátyás, a renaissance pápák és fejedelmek királyi testvére. És magyar volt az az Erdély, mely fejedelmeivel 1557 és 1571-ben, Európában először iktatta törvénybe a vallásszabadságot, mely szabadságnak világgyőzelméért később, mint a nagy svéd király, Gusztáv Adolf szövetségese küzdött magyar kardjával Bethlen Gábor.
Kereszténység, felvilágosultság, törvényalkotás, hősiesség, kultúra, szabadság... Ezek a szavak elmondják annak a népnek a küzdelmes történetét, mely csak az utolsó félszázadot véve, egy Széchenyit és Kossuthot, egy Petőfit és Arany Jánost, egy Liszt Ferencet, egy Munkácsyt, egy Bólyay Farkast, egy Semmelweist és egy Eötvös Lórándot adott az emberiségnek és melyet ma, nagymúltú nemzeti kultúrájával martalékul akarnak odadobni olyan országoknak, mint például Románia, hol a hat éven felüli népességben 60,8%-a és mint Szerbia, hol ugyancsak a hat éven felüli népességben 79,7%-a az analfabéta.
Magyarország lakosságának az 1910-ik évi népszámlálás adatai szerint 54,5%-a magyar anyanyelvű. Ez az arányszám mindenesetre hasonlíthatatlanul kedvezőbb lenne, ha nem a magyar faj élő gátján tört volna meg a török-tatár áramlás, ha több mint 150 éven át nem a magyar anyák fiait hurcolta volna el az ozmán hatalom, rabláncra fűzve, török katonákul. Ez az oka annak, hogy a magyarság a perifériákon nagy többséget csak a kultúra és a gazdasági élet gyüjtőpontjaiban, az utolsó ötven év alatt újra felvirágzott városokban érhetett el. A magyarországi városok lakosságának ugyanis 79%-a magyar anyanyelvű. 90,7%-a beszéli a magyar anyanyelvet.
Vegyünk ki találomra néhány önálló törvényhatósági joggal bíró várost a sok közül, melyet ma Románia, Szerbia és Csehország, az entente-hatalmak jóváhagyásával megszállt és magának követel.
Pozsony, az ősi, büszke koronázó város... Kassa, a magyar felvidék kultúrközpontja... Kolozsvár, a régi Erdély kincses fővárosa... és a sok megszámlálhatatlan... Ezeknek a ma megszállott városoknak a tényleges elvesztése olyan lenne nekünk, mint Svédországnak, ha koronájából elrabolnák Göteborgját, Malmöjét és Upsaláját.
Több és fájóbb nekünk a mi magyar városainknak végzete, mint Strassburg elvesztése volt Franciaországnak, 1871-ben, mert hiszen a mi városainkat nem hódítottuk, nem 160 évig bírtuk, de magunk építettük a magunk földjén és ezer év óta a miénk.
Párisban, a Place de la Concorde-on két szobor áll. Strassburg és Lotharingia szobra és a két gyászfátyolos, mindíg friss virággal koszorúzott kőasszony, ott a Szajna partján, negyven éven át lassan szőtte annak a háborúnak az eljöttét, mely 1914-ben meggyújtotta a világot.
Gondoljanak erre a két szoborra azok, akik Európa jövő békéjét megteremtik... Jusson eszükbe, hogyha valóra válik az iszonyat és Magyarországot elosztogatják szomszédai között, a megmaradó tenyérnyi, életképtelen hazában száz szoborasszony fogja szőni a jövőt és száz szoborban fog sajgón virrasztani az elrablott országrészek és városok emléke.
1914-nek szülőanyja két szoborasszony volt... Vajjon milyen esztendőt fog szülni egy meggyalázott Magyarország száz kőszobor asszonya?... Mert fegyverek hódítása és békekötések törvényei felett él egy mindenható törvény, amelyet sem cselekvés, sem szó nem bír legyőzni. Él a természet eltörölhetetlen törvénye a világon, amely minálunk a Kárpátok határhegyeiben és Magyarország szívében összefutó folyókkal írta alá az európai világrészre az a megmásíthatatlan és örökkévaló igazságot, hogy Magyarország helyén csakis egy oszthatatlan, egységes ország lehet.
Az erőszak hasztalan szaggatná szét a mi országunkat, a részek mindíg újra össze fognak forrni a Kárpátok gránitgyűrűjén belül, mert — egymás nélkül nem életképesek. A búzaföldek rónája, az erdők rengetegje, teljessé teszik egymást és elpusztulnak egymás nélkül.
És, ha mindennek dacára szétmarcangolnák a győzők „Európa hősét”, mint Michelet a magyar népet nevezte, úgy hiábavaló bűnt követnének el ellenünk és az emberiség ellen. Mert a letépett, vérző tagok visszakúsznának a csonka törzshöz, a kisszagatott kezek ökölbe szorulnának és egy olyan égő, halálig elszánt magyar irredentizmus lángját gyujtanák fel Európa keletén, mely felett a sóvárgott béke és a népek szövetsége csak álom marad.
Az erőszak elveheti és elajándékozhatja a miénket de belenyugodni, amig csak egyetlen magyar is él, nem fogunk soha. Igazságunkkal, jogainkkal, törénetünkkel, kultúránkkal, életünkkel és vérünkkel mondunk majd nemet. Olyan nemet, amely megrázza a földet. Addig pedig míg eljön az óra, tiltakozunk és tiltakozzék nevünkben napról-napra, végig a világon az a déli harangszó, melyet III. Callixtus pápa rendelt el annak a diadalnak a hálaadásául, mellyel a magyarság 1456-ban Belgrádnál megmentette a török pusztítástól az egész keresztény világot.
Messze kicsiny falvak, nagy idegen városok, hallgassátok meg, mit mond az ég alatt a déli harangszó. Szavában halljátok meg ezentúl nemcsak a magyarokra való emlékezést, nemcsak a tiltakozását, de a jóslást is...
A holt Magyarország sírja felett áthömpölyög az ár. Az élő, erőteljes Magyarország pedig, mint a multban, úgy a jövőben is gátat fog emelni Európa elé minden keletről jövő veszedelem ellen...
(Megjelent a svéd „Stockholms Dagblad” 1919 február hó 9-i számában, valamint a dán „Berlinski Tidende”-ben.)
A MAGYAR NEMZETI HADSEREGHEZ
Katonák! Testvéreink!
Hajnal van ma! Ti hoztátok — és mi asszonyok, mint kétezer év előtt a szentirás reggelén, a Golgotha tövében, eljöttünk, hogy köszöntsük a feltámadást.
Magyar hajnal és keresztény feltámadás a Ti hazatéréstek, egy szörnyü véres Kálvária után, melyben Károlyi, a magyar Judás Iskariot és démoni cinkosai elárulták, megkinozták, kifosztották és megcsufolták a magyar nemzetet.
Történetünk legsötétebb éjszakája volt ez és most olyan igéretes a reggel, mert eljöttetek. A reménységet fél esztendő óta Horthy Miklósnak hivják Magyarországon és most ő vezérelt ide benneteket, hogy visszafoglaljátok a keresztény Magyarország számára megtévedt, de bűnbánó fővárosát, hogy az emberiség becsületében magasra emeljétek ujra Szent István ezeréves koronáját.
Jelentőségteljesebb és sorsdöntőbb hazatérte még nem volt hadseregnek e világon. Ti nemcsak fővárost foglalni, országot hóditani jöttetek! Nem csupán a magyarságnak a Duna-Tisza völgyéből kisarjadt fiatal hadinépe vagytok, de Ti vagytok a Nemzeti Hadsereg, melyre négyszáz éve vár a nemzet, hogy a sir szélén érje meg és ujra éledjen általatok. Reménységünk, jövőnk mindenünk vagytok, — még multunk is, mert hiszen Ti vagytok azok a hősök, akiktől 1914 őszén bucsuztak el a magyar anyák, a magyar hitvesek. Akkor ment el a mi hadseregünk és azóta nem tért vissza. Jöttek rokkant hősök a csataterekről, szenvedő hadifoglyok a szomorú rabságból, sőt jöttek a mult őszön lázadó ezrek, de a magyar nemzet dicsőséges fegyveres ereje nem tért haza.
Öt év után ma jön vissza. Bennetek térnek meg Gorlice és Limanova legendás hősei, azok akik győztek a szent Kárpátokon, erdélyi havasokon, a Duna szerb partjain, az Adria kék vizei felett és tizenkétszer győztek az Isonzónál és az Alpokon.
Nagy multunk és nagy jövőnk, melynek élén Horthy Miklós jár, hajoljon meg előttetek minden zászló az országban, szólaljon meg minden harang. És vigye a szél magyar zászlók suhogását, keresztény harang zugását azokhoz, akik nincsenek itt, azokhoz is, akik messze kicsiny fakeresztek, hullámsírok alól most hazafigyelnek.
Élő hősök és az elesettek megdicsőült serege, halljátok meg! Asszonyok szólnak hozzátok a magyar főváros felszabadult földjén és hü zálogul felétek nyujtják zászlójukat. Az elmult rémuralom hiába itélte halálra a nemzet büszke szineit, mint egykor a Rákóczi tárogatóit hiába égette el máglyán a gyülölet, ujra feltámadtak és szárnyra keltek egy uj ezer év felé.
Vegyétek a zászlót és ne nyugodjatok, mig bele nem tükröztétek képét négy folyónk vizébe, mig vissza nem emeltétek a három halmok fölé.
Vegyétek, asszonyok keze áldotta meg, szentelje fel dicsőségben a Ti férfikezetek.
(1919. november 16.-án, a felszabadult fővárosba bevonuló nemzeti hadseregnek és fővezérének az Országház lépcsőjén adta át Tormay Cecile a magyar asszonyok zászlóját. A kormány, a főpapság és a hadsereg szine előtt, a megszólaló harangok zúgásában mondotta el ezt a beszédet, melynek elhangzása után az egyházfők az átadott zászlót megszentelték és megáldották.)
MÁSODIK KIÁLTVÁNY A VILÁG ASSZONYAIHOZ
Asszonyok, leányok, testvéreink!
Halljátok meg milliók vészkiáltását! Európa az egykori Lengyelországnál csonkább és Elsassnál véresebb kísértetet kap. Az ezeréves Magyarországnak ravatalt állítottak fel Neuillyben! A világ legszörnyűbb ravatalát, melyen élőn, egy fiatal, erős és büszke nemzetet teítenek ki.
A szövetséges hatalmak szétszaggatnak egy népet, mely Európa nyugalmának és kultúrájának keleti őrszeme volt a rejtélyes Ázsia kapujában. Rabszolgaságra vetnek egy nemzetet, mely az emberiségnek egyik szabadsághőse volt, mely a vallásszabadságot elsőnek iktatta törvénybe a világon. Darabokra osztanak egy természeti egységében oszthatatlan országot, mely az elmult háborúban, mint az egyetlen: senkiét elvenni nem akarta, utolsó erőfeszítésig, becsületben, csak a magáét védte.
Magyarország ezeréves tulajdonát újkeletű, mohó kis országok között készülnek kiosztani! Magyarország földjének négyötödét és közel négymillió fajmagyar lakosát készülnek martalékul odavetni alacsony kultúrájú balkán népek uralmának! Elveszik vasutainkat, hajóinkat, erdeinket, bányáinkat és hozzánk visszaesengő tót, német és horvát testvéreinket, akikkel tíz évszázad közös sorsa elválaszthatatlanul összeforrasztott! Elveszik fejünk felett az eget, talpunk alatt a földet! Elveszik ősmagyar városainkat, melyeket nem fegyverrel hódítottunk, de ezer év alatt magunk építettünk! Elveszik Sopront, hol a magyar zene óriása: Liszt Ferenc született; Czenket, hol a modern Magyarország kultúrájának építőmestere: Széchenyi István gróf alussza örök álmát; Pozsonyt, az ősi koronázó várost, honnan a magyar hűség kiáltása: Moriamur pro rege nostro!... elrepült országok és tengerek felett. Elveszik Kassát, hol a magyar szabadság legnagyobb hőse: Rákóczi álmodik a hazai földben; Munkácsot, hol Munkácsy mester bölcsőjét ringatták; Gyulafehérvárt, hol sírjában a belgrádi győzelem hőse, Európa megmentője, a törökverő Hunyady pihen; Kolozsvárt, hol a renaissance nagy fejedelmének, Corvin Mátyásnak szülőháza áll; a segesvári jeltelen mezőt, mely a világszabadság lánglelkű dalnokának, a harcban elesett Petőfinek a sírja. Elveszik Aradot, mely szabadságharcunk tizenhárom hadvezérét látta egyetlen órában meghalni a magyar hazáért. Elveszik Szalontát, legmagyarabb költőnk: Arany János fajmagyar szülővárosát; a magyar nyelv bölcsőjét; legősibb, legtisztább termőföldjét. És elveszik százados országcímerünkből a két folyót, a Drávát és a Szávát és a három bércet: a magas Tátrát, a Fátrát és a Mátrát, mely sohasem volt azoké, akiknek adják.
Mindent elvesznek, amiből lettünk, mindent elvesznek, amivé lehetünk. Elrabolják a multunkat és a jövőnket! És cserében szégyent szegeznek tiszta homolkunkra, koldusbotot adnak a kezünkbe. És az emberiség szerencsétlenségére, soha ki nem alvó, égő, lázadó keserűséget ékelnek minden magyar lélekbe.
Asszonyok, leányok, testvéreink!
Gondoljátok el Nagy-Británnia leányai, hogy Shakespeare szülőföldjét és Tudor Erzsébet és Milton sírját ragadják el tőletek és ti, Egyesült Államok leányai, hogy Washington és Franklin szülőháza és sírja nem a tiétek többé és ti, Franciaország asszonyai gondoljátok el Voltaire és Napoleon, Corneille és Berlioz szülőháza körül nem francia többé a föld és szabadságotok és dicsőségtek valamennyi hőse idegenben pihen. Itália leányai gondoljatok arra, hogy Toscanátokat, melynek szelleme Dantet tanította meg énekelni és a cataniai partot, hol Bellini háza áll, egy félművelt, idegen pásztornép veszi hatalmába, mely megbotozza azt, aki Toscanában még Dante nyelvén beszélni mer és felidézi hangszerén Bellini álmait. Spanyol asszonyok, mi sajdulna a lelketekben, ha a nagy Cid és Cervantes és Goya emléke alól kitépnék a hispán földeket. Hollandia leányai, gondoljatok arra, mit éreznétek, ha idegenbe kellene mennetek, hogy Rembrandt szülőföldjére vagy Egmont sírjára hajoljatok. Svájc asszonyai képzeljétek el, hogy Tell Vilmos vagy Gottfried Keller sírját eltépik tőletek a helvét földdel együtt; és ti, dán asszonyok gondoljátok el, hogy ahol Andersen vagy Jacobsen született, nem Dánia az többé; és ti, norvég asszonyok — hogy Ibsen szülővárosába csak idegen útlevéllel zarándokolhattok és ti, Svédország szőke leányai, hogy a föld, melyért Gusztáv Adolf vére ömlött, nem Svédország többé...
Valamennyi országok valamennyi asszonyai gondoljatok arra, hogyan jajdulna fel a lelketek, ha fajotok minden munkáján, minden dicsőségén, melyről gyermekeiteknek meséltek, gyűlölt idegenek durva csizmája tiporna?...
Lehetséges-e egy ilyen égő kínban a megalkuvás? Van-e kiengesztelődés a kifosztottak számára?
Soha!
Lássatok végre Európa népei!
Páris határain, a béke lárvája alatt egy minden háborúknál dühödtebb háborút iktatnak törvénybe.
Bolygó, kétségbeesett lázadó lesz az a nép, melytől elrabolják bölcsőit és sírjait! Nincs nemzet, amely ilyent feledni tudjon!
Anyák, asszonyok, testvéreink! Emeljétek fel tiltakozó szavatokat mindnyájunk gyermekei védelmére. Mert — tudjátok meg, hogy a neuillyi békeszerződés hiába csavarná ki a fegyvert a magyar férfiak kezéből, a magyar asszonyok fegyvereit nem bírja elkobozni soha!
Minden mesénk és minden szomorú dalunk és minden könnyünk és minden sóhajunk arra fogja lázítani Magyarország gyermekeit, hogy ne nyugodjanak meg hazánk tébolyító sorsában. Ne nyugodjanak, ne álmodjanak, ne enyhüljenek, ne pihenjenek, ne legyenek egy pillanatig se fiatalok és boldogok és godtalanok, ne legyen addig béke a földön, amíg ősi honunk valamennyi rögét, melyen magyar bölcső ringott, valamennyi rögét, melyből magyar sír hantolódott vissza nem szerezték.
Anyák, asszonyok, — testvéreink, az igazság és a világ nyugalma nevében emeljétek fel tiltakozó szavatokat, amíg nem késő. És követeljetek számunkra népszavazást, melyet mi nyugodt öntudattal kérünk, melytől azok félnek, akik véreinket és ezeréves földünket tőlünk elragadni akarják!
Legyetek az emberiség lelkiismerete! Szólaljatok meg, mielőtt a magyar nemzet és véle minden nemzet szerencsétlenségét végzetesen megpecsételték a neuillyi* zöld ravatalon.
* 1919 december elejétől 1920 tavaszáig Neuillyben tartották a Magyarország sorsa felett döntő tanácskozásokat.
(Ez a kiáltvány 1919 telén kilenc nyelven tiz nemzet asszonyaihoz ment szét a világba.)
BESZÉD A BUDAVÁRI EVANGÉLIKUS TEMPLOMBAN
Sajátságos, halk elfogódás szűrődik át a lelkemen. Szabad egek alatt, ódon vármegyeházak termeiben, városházak tanácstermeiben, iskolaszobákban és a Károlyi korszak alatt, elfüggönyözött, riadt lakásokban de sokszor is beszéltem az elmult keserves és nagy időkben, de — templomban szólni hangosan, hallani a saját hangomat visszaverődni a falakról idegenszerűen szorongató nekem. Akkor szállt meg ez a szorongás, mialatt az ódon házak csendes utcáin ide feljöttem. És ekkor — mint nem egyszer életemben a lelkemből, vagy tán az emlékezetemből támadt — kísérőül szegődött mellém valaki, aki egyszer volt — aki ma én vagyok. Egy halvány, régen porladó kicsiny asszonyi kéz nyúlt a kezem után, egy kezecske, mely nem egyszer vezetett messze gyerekkoromban, melyben nem egyszer láttam Luther Bibliáját. Hugenotta ősök unokája, atyai nagyanyám emléke kísért, jött ide, az ő vallása templomába velem.
Átjöttem véle a hídon, mely láthatatlanul a dolgok és események között ívelődik a mélységek felett. A szorongás megenyhült és most, mialatt beszélek valaminő csodás ragyogást érzek a bensőmben.
Az evangélikusok elhívtak engem, a katolikust, az ő templomukba és ebben a hívásban megszólal valami — egy tanuságtevés.
Életem nagy álma volt fajom és hitem boldogulására, hogy protestánsok és katolikusok találkozzanak a földön és erősen és szeretetben megfogják egymás kezét a magyar rónák és magyar hegyek felett, a magyar lankákon, a magyar folyók partjain. Életem álma volt, hogy azok akik Krisztus igéjével járnak a Kárpátok gyűrűin belül ne járjanak külön, mert összefogódzó kezeik, hegyek, völgyek, rónák felett, minden fegyvernél nagyszerűbben védik meg a mi vetéseinket, a mi határainkat.
Sokszor kimondtam ezt az álmomat, sok év előtt, de elgurult a szó, senki sem vette a kezébe, hogy megnézze mit rejt? Csak akkor mikor Károlyi üres lárvájával egy romboló hatalom tiport reánk. Csak akkor mikor már a templomokat marcangolták, az imádságot tépték le az ajkakról, akkor nyúltak egymás felé a kétségbeesett kezek és az asszonyok lelkében kigyúlt a láng, mely egymáshoz vezette a katolikusokat, protestánsokat egyaránt, mindazokat, akik Krisztus tanításában élnek itt a mi hazánkban. A kezek összekapcsolódtak — mint egy bevehetetlen vár gyűrűi. Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének hívják ezt a várat.
Ennek a gondolatnak egy megvalósulása ez az én mai jelenlétem.
Keresztények szeressétek egymást, bocsássatok meg egymásnak Szent István országában és ne eresszétek el többé egymás kezét.
A látni tudók számára nagy, fehér szárnyakkal száll az Ige a széttépett ország felett és repülésével, az égen, elmulhatatlanná rajzolja a földön összetört határokat.
Lehozzuk a képet az égről, valóssággá tesszük a magas tükröződést, minden a miénk lesz, ami a miénk, ha éket verni magunk közé nem hagyunk, ha mi keresztények, magyarok el nem eresztjük többé egymás kezét.
Erős hitem, hogy így lesz és ez az ami szép, ami vigasztaló.
Mert túl a mi összefogódzó magyar kezeinken, túl rajtuk, alig van szép, alig van vigasztaló.
Egy gyűlöletben, bosszúban és kínban hörgő világ örvénylik a földön, melyet véresre szántott a háború. És Páris körül, mint ravatal áll a három zöld asztal, Versaillesban, Saint-Germainben, Neuillyben és vérgőztől mámoros bírák iktatják törvénybe a béke megcsúfolt neve alatt a jövendők háborúját.
Ők békét diktálnak!
Országokat, fajokat, nemzeteket tépnek szét és megbecstelenítik egy ezredév magyar multját. Béke... A krisztusi szó mivé lesz az ő zöld asztalukon?
Béke... Van-e joguk rá, hogy így nevezzék azt amit ők cselekszenek?
És Jézus föléjük hajlik és megsebzett kezét reá teszi a szétszaggatott földabroszokra és kérdi: — Quo vadis? — Hová mentek ti emberek?
A béke az Ő birodalma, mely a lelkeken át épül és mialatt összetépik a népek és fajok ősi birodalmait, mialatt kettétépik az emberek telkét és kertjét, összetépik Krisztus birodalmát a lelkekben.
De Krisztus hiába szól a vérgőztől, aranytól és hatalomtól mámorosaknak. Ők nem hallanak és nem látnak. És béke asztalának nevezik a három zöld asztalt, melyen kufárkodnak. Az Úr, mint a jeruzsálemi templom előcsarnokában a pénzváltó asztalok felett, megsuhogtatja ostorát. Kelet felől suhog az ostor, vérbe mártott ostor és lecsapni készül a kufárok asztalára és kikergeti őket abból a jeruzsálemi templomból, amely ma Párisban ugyanazoké, akiké egykor a másik jeruzsálemi templom volt.
A világtörténelem nagy tragédiájának egy új felvonása kezdődik. Az asztalok inognak, a székek feldűlnek, mohó kezek kapkodnak a szétguruló aranyak után, az ostor suhog... De Európa keletén, a vérvörös ég alján, ott áll fiatal, hősi szépségében a magyar nemzet.
Mint egy új keresztény Szent György lovag áll szemben a vörös sárkánnyal, áll mint tatárok, törökök idején, harmadszor áll a keresztény Európa védelmére.
Európa népei, megtébolyodott emberiség, az ostor suhog az új jeruzsálemi templom békeasztalai felett. Mi keresztény magyarok pedig fogjuk meg erősen egymás kezét.
— Délidőben szólnak még a harangok és ha a világ el is felejtette, hogy a déli harangszót III. Callixtus pápa rendelte el a magyarok Hunyadi vezette győzelmére — a belgradi győzelem hálaadásául, — mi magyarok ne feledjük el. A déli harangszó nem lehet soha halálharang nekünk, a déli harangszó, amíg delelőre jár a nap az égen, a magyarság feltámadásának a hitvallása marad mindörökre.
1920.
MAGYARORSZÁG MEGSZÁLLOTT FÖLDJEINEK ASSZONYAIHOZ ÉS LEÁNYAIHOZ
Testvéreink!
Nem búcsúzni, de esküt tenni jövünk ma Hozzátok! Könnyben és fájdalomban, az emberiség örök szégyenének óráján, a ránk erőszakolt béke aláírásakor esküszünk, hogy Rólatok és a földről, amelyen éltek, lemondani nem fogunk.
A szerződés alá, mely békét nem jelent, csak a konok, vad kényszer csikarhatta ki egyetlen hivatalos kéz aláírását, melyet milliónyi tiltakozó, szabad kéz megtagad.
Emberi erő, rabló mohóság, jogtalan zsarnoki szó, sem írott betűvel, sem szuronyok hegyével, sem ásó vasával közénk határokat nem vonhat soha.
A férfiak kezéből kicsavarhatta a fegyvert hazaárulók bűne, győztesek erőszakos parancsa, — az asszonyok láthatatlan szent fegyvere érintetlenül a mienk marad.
Őrizői leszünk a lángnak az éjtszakában! Lelkiismerete leszünk nemzetünknek! És Rólatok fogunk mesélni fiainknak, értetek fogjuk imára kulcsolni Magyarország minden gyermekének kezét, míg nyiltan újra összeforrhat az, amit ezer év közös emléke, hitünk közös templomai, vérünk közös eredő forrása összeköt elválaszthatatlanul.
Hiába tépnek szét!
Ne feledjétek, — megtépetten is egyek vagyunk!
Jézus megtörte a kenyeret, kehelybe töltötte a bort, de a megtört kenyér minden darabja, a kiöntött bor minden cseppje azért oszthatatlanul az Ő teste, az Ő vére maradt.
Megtört kenyér ma Magyarország földje, szétöntött bor folyóinak vize, de azért minden rögében és minden csepp vizében, — miként kenyerében és borában az Úr, — megoszthatatlanul jelen van egész Magyarország.
Szántóföldetek, kis udvarotok kertje, virágcserepetek földje az ablak közén: — Magyarország teste az. Az ér a füzes alatt, a kút, a kancsótok vize: — Magyarország vére az!
Tanítsátok meg erre a vigasztaló, szent titokra gyermekeiteket, hogy vértanuságotokban vélük együtt tudjátok tűrni, bízni, várni a bitorlók között, míg eljön a magyarok nagy órája.
Mert eljön az óra! És akkor el fognak menni Hozzátok a magyar férfiak, hogy zászlóikon elvigyék a szabadságot Nektek és nyomukban el fogunk menni mi, asszonyok, hogy elvigyük szívünkben a szeretetet.
Isten minket úgy segéljen!
1920 június 4.
KÜZDELEM A KERESZTÉNY ÉS NEMZETI ESZMÉÉRT
Magyarország minden keresztény asszonyához és leányához szólunk most, a behordott aratás után.
Szűken volt az aratás, üszök és konkoly keveredett belé. Másként képzeltük. A magyar nemzet az elmult esztendőkben bűnein felül bűnhődött és véres leckéje súlyosabb és iszonyúbb volt, mint tévedései és mulasztásai. A balvégzet szinte elsöpörte országunkat az emberiség életéből. Voltak hónapok, melyekben fajunk szívverése kimaradt az emberiség szívveréséből.
Hazátlanok és hazaárulók eladták, elprédálták az országot és mi asszonyok mindíg vártuk, hogy eljön az, aki megment bennünket.
Eljött, de nem ember volt, hanem egy eszme, a kereszténység és a hazaszeretet eszméje, mely magában foglalta a harmadikat is, országunk osztatlan, ősi határait.
Asszonyok mondták ki először a megváltó igét és sokáig küzdöttek érte, magukra hagyatva, üldözötten.
Mikor a szelek járása fordult, egyszerre nagy kelendősége lett az eszméknek, még inkább a szavaknak.
És a mi keresztény hazaszeretetünk tüzéből sokan vittek maguknak, hogy melegedjenek mellette, hogy világítsanak. De voltak olyanok is, akik arra használták a tüzet, hogy aranyat olvasszanak és öntsenek vele maguknak. És ma ezek lettek a leghangosabbak. A „jogrend” követelése után már felbukkan újra a liberalizmus hangoztatása. Pedig a liberalizmus alatt a kommunizmus rejtőzik.
Borzasztóan és vészesen feledékeny a magyar nemzet. Hiú és elalszik, ha hízelegve udvarolják. Közönyös lesz, ha a veszély nem szembőljön, de háta mögött, a láthatatlanban settenkedik.
A bűnös és szégyenletes feledésben azonban mi nem felejtettük el a leckét és a nagy csalódások nem szabad, hogy kétségbeejtsenek bennünket, hanem épp ellenkezőleg, százszorozzák meg keresztény nemzeti öntudatunkat, elvhűségünket, hazaszeretetünket.
Az első esztendőben ellenségeink nyilt harca kovácsolta össze erőinket, a második esztendőben eszméink határtalan diadala. Ebben a harmadik esztendőben sem a nyilt ellenség ellentmondást kiváltó erejére, sem a diadal ragyogására nem számíthatunk. Az eszme most éli át legnehezebb megpróbáltatásait! A nyilt ellenség erőt kiváltó rohama helyett alattomos, piszkolódó aknamunka indult meg és fog még inkább megindulni. A diadalok helyett csak láthatatlan, mély eredményeket hozhat a jövő.
És mégis, minden évnél fontosabb ez az év! A bomlasztás miazmái a levegőben vannak, sokan már kiegyeznek velük, sokan már elfelejtik a szörnyű leckét és a közénk dobott csóvák itt is, ott is pusztítják a szenvedéssel és vérrel szerzett nemzeti öntudat értékeit.
Hogy ezek az értékek beleépüljenek a nemzet lelkébe, megint fel kell vonulnia a magyar asszonyok meg nem alkuvó, óriási hadseregének! Nemet kell kiáltani mindenkinek, aki fel meri emelni szentségtörő kezét és gondolatát a keresztény nemzeti eszmék ellen, bárki legyen is az, meg kell bélyegezni aki áruló, aki megalkuszik és meghátrál, le kell leplezni, aki álarcot visel és diadalra kell vinni az otthonok birodalmán át a háromszínű keresztes zászlót, mely nélkül nincs Magyarország.
1921.
KIÁLTVÁNY A SOPRONI ASSZONYOKHOZ
A gyászbaborult nyugati égre felszállott a mi reménységünk csillaga. Elérkezett a sorsdöntő óra, amelyben megkérdezik tőlünk, hogy megtagadjuk-e az ezeresztendős multat, vagy hűséget esküszünk-e egy újabb ezredévre?
Magyar anyák és hitvesek, magyar asszonyok és leányok! Mi tudjuk és velünk érzi a széttépett ország minden hazát sirató magyarja, hogy Ti — csak egy választ tudtok adni!
A ti bölcsőtök fája magyar földből nőtt, a ti mindennapi kenyeretek magyar földben termett, a ti őseitek magyar földben pihennek és erre a szent és megszentelt földre gondoljatok, amikor arra eszküsztök, hogy más országhoz, más nemzethez tartozni nem fogtok — és nem akartok.
Abban a percben, amikor szent esküt tesztek, érezzétek az egész magyar jövendő felelősségének súlyát. Érezzétek, hogy nemcsak Csonka-Magyarország néz reátok, hanem várakozó hittel, éledő reménységgel, reszkető vággyal reátok figyel az egész megszállott magyar föld hűséges szenvedő népe is. Abban a nagy órában, amikor sorsotok felett határoztok, gondoljatok arra, hogy Pozsony ősi vára, Rákóczi koporsója mellől, Mátyás szülőháza tövéből könnyes szemek néznek felétek. Érezzétek át abban a percben azoknak a millióknak fájdalmát, akik a Kárpátok völgyeiből, a Bánát és Bácska áldott földjéről és a Duna elszakított partjairól esdekelve várják, hogy egyszer ők is esküt tehessenek a hármas halom és a négy folyó fölé tűzött kettős keresztre.
Érezzétek abban a percben azt a döbbenetes, nagy, néma várakozást, amely megállítja az ország szíve dobbanását, érezzétek azt a lélekfosztó figyelést, amellyel az elszakított földekről minden szem idenéz.
Érezzétek meg azt, hogy a rab hazában élő testvéreink a Ti hűségtekben látják az ő szabadulásuk zálogát, amelytől csüggedő szívük új reménytől dobog fel és a lelkük új erőt nyer a várásra, kitartásra, szenvedésre.
Magyar Asszonyok eljött a Ti órátok!
Ebben az órában azt várja Tőletek az egységes haza, hogy ne hagyjátok odadobni a koncra várók prédájául Szent István koronájának egyik legszebb gyöngyét — Sopront — hanem alázatos hűséggel helyezze vissza kezetek a kifosztott szent korona ékességei közé, az ő ezeréves helyére, azokkal az imádságos szavakkal, amelyeket el nem felejtünk semmi ígéretért, semmi kincsért soha.
„Hazádnak rendületlenül...”
1921. A soproni népszavazás előtt.
AVE CIVITAS FIDELISSIMA
Életem legszebb emlékei között él az az emlék, mely Sopronhoz kapcsolja lelkemet.
Meseszerű ódon város. Régi mese jut eszembe, valahányszor sorsára gondolok.
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy város, amelyben egy csodaszép királykisasszony élt a bástyás falak között, a megbarnult öreg tetők és magas tornyok tövén. Történt azután, hogy valamelyik téli estén kengyelfutók érkeztek nyugat felől a bástyafalak alá és felkiáltottak az őrségnek: három holdváltozás multával ismét visszatérnek és elviszik magukkal a szép királyleányt. Az őrök fegyverhez kaptak. Elszántan rivallták le a magasból: Nem adjuk, megóvjuk, megtartjuk! A kengyelfutók gonoszul nevettek és elmenőben fenyegetően kiáltották vissza, hogy nincs oly hatalom, mely a királykisasszonyt megvédelmezhetné.
A hír futni kezdett, nyargalt utcáról-utcára, mint viharban a tűz és hirtelen bejárta a várost. Nagy riadalom támadt. A polgárok csoportokba verődtek, izgatott hangok hallatszottak. A szűk sikátorokban, a kapuk boltozása alatt tanakodtak az emberek, törték a fejüket, mitévők legyenek? Hogyan védelmezzék meg szép királykisasszonyukat a napnyugat felől fenyegető rablók elől?
Az izgalom óráról-órára növekedett. A piactéren már zsibongott, jajveszékelt a tömeg. A rácsos ablakokon át kétségbeesetten sóhajtottak ki a szobák és a tornyokra, a csúcsos tetőkre felszálltak a fekete zászlók. Azután így állt az elfeketült város az ég alatt és a napok vigasztalanul múltak egymás után. Közben jöttek bölcsek és katonák, bűvészek és varázslók s mindenki mondott valamit, de senki sem tudott segíteni. Egy szegény kis vándorló is arra vetődött akkoriban. Megállt a piactéren, sokáig hallgatta a bánatos polgárok keservét, majd nagyot gondolkozott és azt mondta nekik, hogy itt már se bölcsek, se katonák nem segíthetnek, csak egyetlen varázsszer segíthet a kerek világon — a királykisasszony maga! Induljon el éjnek éjtszakáján csatlósok és szolgák nélkül, egyedül, magányosan, menjen ki a városkapun, fel a hegyre, le a völgybe és szedjen annyi rózsát, hogy körülfonhassa velük a homlokát.
A városi polgárok szomorúan rázták a fejüket, mert hiszen télidő volt, hó takarta a tetőket és tornyokat, a hegyet és völgyet és rózsák nem nyíltak sehol. De még ha nyíltak volna, akkor is őrült beszéd volt a vándorló beszéde. Hogyan indulhatna útnak egy királykisasszony, éjnek éjtszakáján, kíséret nélkül, magányosan?
Megint sóhajtozott és jajveszékelt a város, megint tanakodtak a polgárok az utcák szegletén, fejük felett pedig suhogtak a fekete zászlók a szélben.
Hogy a mesében azután mi történt, az elmosódott a fejemben. Az idő elfújta a történet végét. Hosszú éveken át nem gondoltam rá. Csak akkor jutott ismét eszembe, amikor egy napon mély, fehér hóban egy fekete várost láttam a hegyen, melynek tornyain és tetőin gyászlobogók ingotak a szélben. Csak akkor jutott eszembe a királykisasszony régi meséje és a vándorló tanácsa, miként menekülhetne a veszedelemből?
Itt már nem segíthetnek a bölcsek, sem a katonák. Éjnek éjtszakáján induljon el magányosan, kíséret nélkül, egyedül... Ezt mondta a vándorló a mesében, amikor a mesebeli fekete város piacán áthaladt. És ahogy vándorolva a veszendő Sopronban, a valóság gyászoló városában bolyongtam, ezt mondottam én is.
A kicsi utcák, mint egy régi könyv lapjain a finom öreg metszetek, egymásután, lassan fordultak előttem. Ívelt kapuk tűntek elő, rácsos kicsi ablakok maradoztak el, ódon erkélyek, elvénült laternák. És az emberek lassan, nehezen ballagtak, mintha nagy köveket vinnének szívükben, a fekete zászlók alatt. Itt-ott kicsiny csoportok verődtek össze, tanácskoztak, akár csak annak a mesebeli városnak a polgárai, akiktől el akarták venni szép királykisasszonyukat a gonosz kengyelfutók. Egy térre értem ekkor. Sok földet bejártam, de szebbet keveset láttam. Házak tövén a hóból, mint puha fehér márványmedencéből, felhabzott egy kővé vált szökőkút. Felhabzott, megállt és megdermedt a magasban a Szentháromság szobra. A benediktinusok karcsú tornyának a formája kékes árnyékban hajolt le reá. Borúsan kongtak a harangok. A templom alatt emberek álltak. A csoport egyre növekedett. Némán jöttek, még egyre jöttek fekete zászlók alatt, szomorú, könnyes menetekben az utcák torkolatából. Egyszerre gyászruhás asszonyok sereglettek elő a kapu alól. Csendesen közeledtek felém. A szemük tele volt szenvedéssel és végtelen fájdalommal. „El akarják venni Sopront...” azután néhány óra alatt ötezer aláírást gyüjtöttek össze. Tiltakozó irat készült, annak címezve, akinek a lelke amúgy is mindenkinél jobban tiltakozott, az akkori fővezérnek, Magyarország mai kormányzójának. És egy másik tiltakozó irat is készült még, az entente-hatalmak katonai missziója parancsnokának, Vigna olasz ezredesnek.
Ki fogja átadni? Ki szól a parancsnokhoz olaszul a város asszonyai nevében? Lépjen elő! És a helyett hogy előre lépett volna valaki is, visszaléptek mindannyian. Egyszerre elől álltam a régi vármegyeház termében, szemtől-szemben az idegen katonával, élet-halál urával, a város akkori parancsnokával.
Így történt, hogy volt egy napja életemnek, amelyben soproni asszony voltam én és a soproni asszonyok nevében kértem irgalmat a város számára. Már nem tudom, mit mondtam akkor, csak azt tudom, hogy az idegen katona szemében felelt egy könny, csak azt tudom, hogy amit mondtam, hű volt és bátor, igaz és erős.
Másnap búcsúztam el Soprontól, vittem a feliratban Sopron üzenetét a fővezérnek, vittem szívemben a fájdalmát az országnak. A vonat lassan indult velem, mégegyszer visszanéztem. Lenn a sínek mentén fiatal leányok futottak könnyes szemmel, kendőt lobogtatva. Egyszerre éreztem, hogy még mondanom kell valamit nekik és erős hittel kiáltottam feléjük: — Viszontlátásra Sopronban. A magyar Sopronban!
Hónapok múltak, eljött a nyugatmagyarországi felkelés hősies ideje, majd eljött a soproni népszavazás napja. Nem lehettem ott, de a gondolatom a városban volt és távol tőle együtt virrasztottam minden virrasztójával, együtt szenvedtem minden szenvedőjével, együtt szavaztam minden szavazójával.
Debrecenben voltam azon a napon. Egy színpadról beszéltem a közönséghez és megvallom, soha rosszabbul nem beszéltem. Minden gondolatom a magyarságáért vívódó Sopronban volt, mely akkor nemcsak saját nevében döntött, de döntött valamennyi megszállt magyar város nevében is. Mert ha a soproni népszavazás oda adta volna az ősi várost a rablóknak, vajjon hogyan hinnék el valaha az ellenséges hatalmak, hogy a többi elrablott táj hazavágyódik Magyarországra?
Rosszul beszéltem aznap Debrecenben. Agyamban szorongó kérdések tolongtak: elvész-e vagy megmarad? A szívem, mint félrevert harang döngött a mellemben, a szemem nem oda nézett, ahová látott, elnézett, messzire el. Sopron felé. És mialatt, a beszéd után, a színpadon kívül, a színfalak között, önmagammal elégedetlenül tépelődtem, egyszerre jött Debrecen derék polgármestere. Lázasan és mégis meghatottan egy táviratot tartott elém: „Olvassa és mondja meg Debrecennek, mondja meg maga, így szebb lesz”. Így jutott nekem a feledhetetlen feladat, hogy én hirdessem ki Debrecen közönsége előtt, hogy Sopron a miénk maradt!
A közönyösnek vádolt város szemét elfutotta a könny, a lelke megremegett és sohasem fogom elfelejteni azt az ezerhangú, nagy ujjongó kiáltást, mely megrázta körülöttem a falakat, mintha utat akarna törni magának, hogy végigvigye a hírt a rónán: Sopron a miénk maradt!...
Azután mégegyszer láttam Sopront egy nagy órájában, akkor, amikor az egész ország magyar asszonyai ünnepelték, vendégelték a város és a környék ifjúságát, a győztes felkelőket. Láttam nemzeti színű lobogók tengerében az áldott tetőket, a karcsú tornyokat, láttam ablakokon és ajtókon a kiragasztott piros-fehér-zöld papírszalagokat és olvastam utcáról-utcára véges-végig mindenütt az ujjongó felirást: „Magyarok maradtunk!”
És akkor egyszerre, mint tükröződése egy elmult képnek, megjelent a háromszínű virágzásban álló város felett a gyászlobogós, fekete város látomása. A szép királykisasszony, akit napnyugat rablói el akartak hurcolni magukkal, aki megmentette önmagát.
Nagy szenvedésben egyedül vagyunk mi emberek. Nagy veszély óráiban egyedül vannak egyének, városok, országok, nemzetek és ha önmagukon nem segítenek, úgy senki sem segít.
Sopron segített önmagán. A szép királykisasszony meghallgatta a vándorló tanácsát és éjnek éjtszakáján útnak eredt magányosan. Elindult a völgybe, a hegyre, de nem rózsát szedni ment a hóban, hanem magyar cserfalombot koszorúnak, mely örökre ott marad Sopron, a Civitas fidelissima szép homlokán.
A MAGYAR FÖLD
Amikor elindultam a kőházak kormos ködéből, a lelkemben ott borongott a mi szomorú húsvétunk közeli emléke. Soha még a feltámadás évezredes ünnepe magyar földön ilyen szomorú nem volt: mert soha még ez a sírbadöntött nemzet reménytelenebb időket nem élt, soha még nép jobban eltiporva nem volt és soha még nemzet pusztulását részvétlenebbül nem nézte a világ! — Ez a reménytelen, keserű gyász ülte meg a lelkemet, amikor kijutott a vonat a nagyvárosból, hogy ide, a történelmi emlékek és a keresztény Magyarország koronázó városába hozzon bennünket.
S amikor elmaradtak Budapest házai, tornyai és kéményei és a szabad mezőkre ért a vonat, egyszerre kitárult előttünk a magyar föld, mint egy teleírott, gyönyörű könyv. Amikor láttuk a megművelt szántók zöldbe sarjadt tábláit, az újra kihajtott fák zsenge lombjait, — felengedett a lelkünk gyásza, könnytelen szemünkbe belelopódzott a remény sugara. Ez a dolgos kezek nyomán fakadt új élet, ez a termést, kenyeret ígérő zöld reménység azt mondta nekünk: — hogy ez a feltámadás! Azt mondta, hogy a feltámadás a magyar föld, a magyar jövő a föld népe, aki erős kézzel megmarkolta az ekevasat és elhintette a jövő termés magjait. Azt mondta, hogy feltámad az a nemzet, amelynek dolgos, keresztény népe van, feltámad az az ország teljes területi épségében, amelynek síkjain, lankás dombjain ilyen kalászt érlel a nap. Mert azt a gyönyörű Felvidéket, a szép, kincses Erdélyt nem szóval, nem érveléssel, hanem a magyar búzával fogjuk visszahódítani.
Mi adtuk nékik a kenyeret termő rónáinkról, rabló megszállóink csak bottal fizettek. És amikor a föld népe elvetette a magot, amikor erős karja rendet vág majd az aranykalászos búzatáblán, a magyar jövőt vetette el s a magyar feltámadásért dolgozik.
Aki a magyar földbe veti reményét, aki a föld népére építi a jövendőt, az nem csalatkozik. Ezt teszi a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, amikor mindenütt a magyar földbe szúrja le a világot megváltó keresztet, mert két célja van: a keresztény és nemzeti Magyarország felépítése. Két pillérre akarjuk felépíteni az országot keresztény, magyar Testvéreim.
A kereszttel kifejezett eszme az egyik pillér.
Hisz a kereszt jelével indulsz az élet vándorútjára magyar testvérem, a keresztre roskadsz, ha a sors csapása földre sujt, a keresztre veted esdő pillantásodat, ha reményvesztetten tévelyegsz, a kereszten áll meg esküre emelt jobbod, a kereszt alatt fogsz megpihenni vándorutad végén s e jel alatt várod az eljövendő feltámadást.
A kereszt jelében lefolyt életünk a nemzet élete is.
A kereszténység menti meg a magyarságot, hogy el ne tűnjék az élő nemzetek közül, mint a többi vándornépek, a kereszt alatt tündöklő korona ékesítette a megszilárdult Magyarország első szent királyának homlokát, keresztény fegyverek ereje állította meg az ozmán nagyhatalmi törekvéseket, keresztény zászlók lobogása vezette győzelemre Rákóczi fegyvereit, a kereszténység hintette el és növesztette fává a kultúra magvait: s a kereszt alatt állunk most is, kifosztott, lerongyolt koldusai a világ népeinek.
A nemzeti érzés, magyar fajunk szeretete, az egységes hazához való törhetetlen ragaszkodás a másik pillér, amelyre egy új ezredév hajnalán a rombadőlt magyar hazát építenünk kell.
És mi törhetetlenül visszük magunkkal a hitet, a reményt, hogy lesz még feltámadás a magyar ég alatt!
1922.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése