Mészáros Sunyó: Mikulás almahéjjal és mosogatóronggyal (Mikulás-pályázat 2018)

Mikulás almahéjjal és mosogatóronggyal




Szent Miklósról már sokan írtak, én most igyekszem más, részben személyes, oldalról közelíteni a nagyszakállút.

Kevesen tudják, hogy az általunk ismert Mikulás-figura nem is olyan nagyon régi: Magyarországon a XVIII. századból ismert a leírása, s bármily hihetetlen – meglehetősen visszás formában. 
Tudniillik tiltották!
Merthogy akkoriban még a mi Mikulásunk egy csöppet sem volt kedves alak, hanem ellenkezőleg: félelmetes, koromfekete arcú, láncot csörgető rém, aki csak olykor jutalmazott, sokkal inkább büntetett.

Bár magam már nem láttam ilyet, de a krónikák szerint a rém-Mikulás egyes falvakban egészen a XX. század utolsó harmadáig élt.


Az tény, hogy a XIX. századtól kezdve fokozatosan kedvesebbé, mosolygósabbá lett a figura – elsődlegesen ajándékot oszt, de azért mindig nála van a büntetést szimbolizáló virgács is.
A kipucolt cipőkbe és csizmákba ajándékot rakó, éjjel közlekedő Mikulást azonban mostanság kezdi kiszorítani a konzum-Télapó, akinek vajmi kevés köze van az eredetihez.

Bármily hihetetlen, de a krampuszok eltűnése is az üzlettel áll összefüggésben: büntetést szimbolizáló ördögöket a pszichológusokkal összejátszó marketingesek nullázták le… :(
Még mielőtt bárki tévedésbe esne: a Mikulás piros kabátja (az angolszászoknál rövid, nálunk szinte földig érő…) minden ellenkező híresztelés ellenére NEM a kólavilág reklámszakembereinek a fejéből pattant ki, bizonyíték erre az a Magyarországon kiadott (1928) gyermekkönyv, amelyben már szerepel a mai Mikulás-ábrázolás.
Azt azonban nem zárnám ki, hogy az ötletet egy kitántorgó hazánkfiától vették át az amerikaiak – hisz jól tudjuk: végülis minden magyar… :)

Most jön a személyes Mikulás-história, hiszen annak idején jómagam éveken át házhoz mentem – Mikulásként.

Történt pedig, hogy egy ízben azt az utasítást kaptam a megrendelőtől: vigyem be a lakásba az ajtó elé készített ajándékokat, így lesz igazán váratlan a megjelenésem, hisz még csak be sem kell csöngetnem.

Egyszerű a feladat – szólt az instrukció –, mindenki tudni fogja, hogy mi az övé, úgy van előkészítve. Nyugtáztam a fladatot.

És beléptem a számomra ismeretlen lakásba.

Jobbára nagyobb (csaknem felnőtt) gyerekeket láttam mindenütt foglalatoskodni: ki tanult, ki olvasott – meg ilyenek.

Köszöntem, s nekiálltam a mondókámnak (nagy rutinom volt, hisz megénekeltettem én már beszélni sem tudó gyereket meg fogatlan nagymamákat is…), aztán rátértem az ajándékosztásra.
Belenyúltam a folyosóról magammal hozott edénybe, s döbbenten tapasztaltam, hogy egy maréknyi almahéj van a kezemben.
– Jó, művészlelkek – gondoltam –, tréfálkoznak egymással.
Kihúztam hát az almahéjat meg a csutkát, s rezzenéstelen arccal megkérdeztem:
– No, hát ez vajon kinek az ajándéka?
A fiatalok döbbenten néztek rám, a szülők mindenfélét mutogattak – de ettől nem jöttem zavarba, odaadtam az almahéjat az egyik lánynak.
Ezután egy darabokra tört tányér következett…
Majd egy nedves, gyűrött mosogatórongy…
Már mindenki rajtam röhögött.
És akkor leesett a tantusz: a fene se érti, de én az ajtó elé kitett szemetesvödröt vittem be, s annak tartalmát osztottam szét.

Persze végül minden jóra fordult, a félreértés tisztázódott, mindenki kapott normális ajándékot is, a szülök meg persze elnézést kértek, hogy elfelejtették kitenni az ajándékputtonyt, s odahagyták nekem a szemetesedényt…

Vidám napom volt!


Mészáros Sunyó