BOÉR MÁRIA
“JÁTSZOTT VEJNEMÖJNEN UJJA…”
Bármennyire erőltette a szemét, már nem tudta kiválasztani Tila alakját az egyre távolodó embercsoportból. Nem volt hova elbújnia bánatával, a fülke és a folyosó is tele volt emberekkel. Elhelyezkedett a padon, s megpróbált valami kellemesre gondolni, de csak járt az agya gondolattalanul, mint egy mánus nélküli óra. Emlékfoszlányokba kapszkodott, de minél kellemesebb volt annak idején az élmény, amelyből az emlék keletkezett, annál kellemetlenebb volt rágondolni most, amikor minden befejeződött. Úgy érezte magát, mint egy űrhajós, akinek a hajója kicsúszott a pályájáról, beleesett az űrbe és egy ismeretlen bolygó vonzási körébe került. Vajon milyen ez a bolygó, élnek-e rajta emberek és ha igen, akkor milyenek? És mi köze neki ezekhez az emberekhez? Eddig nem is gondolt rá, hogy az ország keleti csücskében is emberek laknak, sohasem hallott róluk semmit, se jót, se rosszat, ezen a vidéken sohase járt, és semmi elképzelése nincs erről a világról. Délben ült vonatra és este fog megérkezni az utolsó kisvárosba, ahol éjfélig kell várakoznia a személyvonatra, amely csak reggelre fog megérkezni a határmenti faluba. Bizony, innen nem nagyon fog tudni hazaszaladgálni. “-Bízzál bennem, ne félj, visszahozlak, elintézem, ne félj!” - kiabált a vonat után Tila, de talán még ő sem hiszi, hogy ez lehetséges volna. Tila hamarosan elfelejti ezt az annyi ideig vajúdó, s csak épp megszületett szerelmet. S bármennyire sopánkodtak Reteanuék, hogy nem lesz kivel pótolniuk, de majd csak akad valaki, mert pótolhatatlan emberek nincsenek! Egy pár hónappal ezelőtt, amikor a Moldován oratórium bemutatására készülődtek, nem találtak egyetlen énekest sem, aki a szoprán szólamot el tudta volna énekelni. Őt kellett meghívni, pedig ő még főiskolát se végzett, a felvételin kétszer esett ki! “-Hangja kristálytiszta, de túl kicsi, operaénekesnő sohasem lesz magából!’ - mondták, s Melinda harmadszorra már a filológiára felvételizett. Ha akkor sejtette volna, hogy nemsokára “az avangárd zene királynője” lesz - ahogyan Flórián Zoli jellemezte később egy zenekritikájában -, bizonyára nem felvételizik román-angol szakra, s most nem kéne eldugott faluba utaznia. Reteanu megígérte, elintézi, hogy egy közeli faluba kerüljön, de hát Titusnak csak zenei körökben vannak összeköttetései, és nem sikerült semmit sem intéznie.
Már harmadéven abba akarta hagyni az egyetemet, de az apja nem engedte.
-Te mindennek csak nekikezdenél. Ha már elkezdted, miért ne lehetne befejezni? Utána elvégezheted a zeneakadémiát is!
Az akadémiára harmadszorra már egész biztosan felvették volna, de ő hallgatott az apja érveire, Apa aztán újranősült, s a mostohamama ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
-Egy huszonnégy éves lány már meg kell, hogy álljon egyedül a lábán!
Apja sohasem tudta megérteni, hogyan képes Melinda annyi időt és energiát pazarolni egy olyan ügyre, melyért nem jár semmi anyagi ellenszolgáltatás.
-A bevételből még a termet és a plakátokat sem vagytok képesek kifizetni! Mire való ennyi áldozat? Miért kell ingyen prókátornak szegődni egy olyan ügyhöz, melynek nincs se jelene, se jövője?
S most Melinda tizenhat órát utazik, hogy megérkezzék arra a helyre, ahol egyedül kell megállnia a helyén. Ahol nem lesz avangard zene és egyáltalán, semmiféle hangverseny, se zenekritika, se lemezfelvétel, se taps, se semmi! Amikor Melinda kétségbeesetten elrohant volt tanárához, s elsírta bánatát, az öreg azt mondta:
-Te még nagyon fiatal vagy. Életedben még sok ilyen fordulat lesz. Lassan majd megtanulod: nem azt kell tenni. amit szeretnénk, hanem azt, amit tennünk kell.
És most ő épp azt nem tudja, hogy mit kell tennie - illetve szeretnie. A román nyelv tanítását? Angol-román nyelvet tanult az egyetemen, de Erdély legkeletibb végében románt kell tanítania egy magyar tanítási iskolában.
Gondolatban elsiratta az együttes minden egyes tagját, s főleg Titust. aki őt felfedezte. Eszébe jutott az a nap, amikor megkapta Titus szűkszavú levelét: “Arra kérem, szerda reggel tíz órára jöjjön be a főiskolára, a harminckettes szobába.”
Élete legszebb napja volt!
*
A harminckettes teremben egy tíztagú együttest talált, főleg ütős és fúvos hangszereseket. Titus felugrott a zongorától és meglepően barátságosan fogadta. Melinda csodálkozott, mert eddig soha szóra sem méltatta.
-Maga zeneiskolát végzett, ugye? Nézze, miről van szó: el tudja maga ezt énekelni?
Egy kottát emelt fel a zongoráról és Melinda kezébe adta.
-Már hogyne tudnám! - válaszolta magabiztosan, de miután végigfutott szemével a partiturán, kissé megijedt. Ez talán dodekafon mű. De azért nekikezdett. A szokatlan ugrások után néha megtorpant: tényleg így van?
-Brávó! Maga az egyetlen, aki ezt első látásra le tudja olvasni. Úgy nézzen ránk, hogy mi most, ebben a percben alakultunk meg. Célunk az avangárd zene propagálása. Ne ijedjen meg, nem csak az én műveimet fogjuk előadni! Hajlandó artistának belépni ebbe a cirkuszba?
Melinda végignézett a társaságon. Többnyire ismerte őket. Lelkes szemű, izgága fiatalok voltak. Rajta kívül egyetlen nő volt még: egy hárfás. Az egyik fiú rávert a nagydobra, a másik pergetni kezdte a kisdobot, a kürtös szirénázott s olyan hangzavar keletkezett, hogy be kellett fognia a fülét.
Máris megijedt? Vállalja vagy sem?
Vállalom.
De amikor eléje tett még vagy öt partitúrát, újból megingott. A kéziratokon néha még vonalrendszer sem volt, de olykor még hangjegyeket sem látott, ellenben voltak színes lefele meg felfelé menő vonalak, körök, keresztek, satírozott meg üres négyszögek. Titus türelmesen elmagyarázott mindent.
-Ezeket most hazaviszi, áttanulmányozza őket, s holnap tíz órakor találkozunk ugyanitt.
A formáció, amelynek most már ő is tagja volt, újabb hangzavarral búcsúzott.
Három órára ért haza, apjáék már gebédeltek. Jobb is, legalább nem kell társalogni! Nehezen tudta megállni. hogy ne mesélje el apjának a történteket. Míg anya élt, apja kötelességszerűen végighallgatott mellette egy-egy hangversenyt. Értett a zenéhez, de nem ismerte azt a katarzisszerű élményt, melyet a zene vált ki a fogékonyfülű emberekből.
Arra is gondolt, hogy Öcsivel osztja meg az örömét, de ahogy elnézte szeles mozdulatait, már azt is tudta, mit fog válaszolni. Így csak ült az asztalnál és hallgatta Öcsit, akit mindig egy kicsit a fiának tekintett, az elején megjátszott fontoskodással - tizennégy éves volt akkor, Öcsi pedig tíz -. majd egyre növekvő felelőségérzettel. De az utóbbi időben Öcsi kiesett kiesett a kezei közül és Vili töltötte be a helyét. Mert neki mindig anyáskodnia kell valaki felett!
Ebéd után nekikezdett a partitúrák olvasásának. Apja csodálkozva nyitott be az ajtón.
-Hát veled mi történt?
-Apa, készülj fel a legrosszabbra. Modern zenét fogok énekelni.
- Újabb hóbort?
Részletekre nem volt kíváncsi. Apa sohase vette őt komolyan.
*
Az első hangversenyt a múzeumban tartották meg, és a kis teremben kevés ember fért el, de nagyobb közönségre nem is számíthattak. a lelkes taps azonban minden várakozást felülmúlt! Az egyik dal közben, melynek szövege összefüggéstelen magán- és mássalhangzókból állt, hallatszott egy kis kuncogás a teremben, de ez Melindát nem hangolta le. Kutatva nézett körül a teremben. Egyetlen énekest sem látott. Ez nemcsak azért bosszantott, mert jól esett volna egy kis elégtétel. Akkor ő már annyira magáévá tette ezeket a műveket, hogy személyes sértésnek érezte egyesek közömbösségét, értetlenségét. Olyankor szokott ilyesmit érezni, amikor jelenlétében kinevetik barátait, vagy lenézően nyilatkoznak legközelebbi hozzátartozóiról.
A hangverseny előtt megbetegedett. Hol fázott, hol melege volt, állandóan a torkát köszörülte - pedig hogy utálta addig az énekeseknek ezt a kényeskedésnek tűnő szokását -, az volt az érzése, hogy berekedt. Fogadkozott, hogy többé sohasem áll ki a pódiumra. Végül sikerült meggyőznie magát: most nem az a fontos, hogy bebizonyítsa: mégiscsak tud énekelni, ő itt egyáltalán nem fontos, az ő feladata az, hogy elfogadtassa az emberekkel ezt a zenét. “Csak egy hangszer vagyok a zeneszerző kezében, semmi más.”
A hangverseny után felkereste régi énektanárnőjét, aki a sikertelen felvételi vizsgákra készítette fel. Arra számított, hogy ha nem is volt a hangversenyen, de talán hallott valamit a sikerről. Igen, hallott róla, mondta, de szerinte az avangárd zene szélhámosság, komoly énekes nem vállalna ilyesmit.” - ez volt a maga szerencséje!” - tette hozzá merő gúnnyal. Melinda elhatározta, hogy a cél érdekében lenyel bármilyen sértést.
-Nem tudom, mit akar tőlem, mert ehhez nem is kell tudni énekelni!
Melinda énekelt egy részletet az egyik dalból , ahol technikai problémái voltak. Elvira néni befogta a fülét, és hisztérikusan kiabálni kezdett:
-Hagyja abba, az ég szerelmére, hagyja abba!
Végül megígérte, hogy hetente egyszer segít Melindának, de még az ajtóban is is utána kiabált:
-Aztán azokat szélhámosságokat el ne hozza nekem!
Melinda nemcsak énekórákra járt, hanem Pali bácsi modern zene kurzusára is, ellenpontot tanult, formatant és összhangzattant, habár a zene, amelynek szószólójává szegődött, hadat üzent a hagyományos összhangzattannak és formának. A filológiára is bejárt, de ott kevesebb lelkesedéssel végezte a kötelességét. Jobban érezte magát a bohém zenészek között, Vili szedett-vedett asztaltársaságában.
Vili először azon a napon vitte el a cukrászdai társaságba, amikor Titus megalapította a formációt, melynek tagjai később a zeneművek elvárásainak megfelelően bővültek. Aznap este hat óráig kínlódott kitörni vágyó boldogságával, végül felhívta Vilit telefonon. Nehezen szánta rá magát. Vili az Öcsi barátja volt, s Melinda gyermekkorában együtt rúgta velük labdát. Később a barátságból ártatlan első szerelem lett, s miután összevesztek, hónapokig nem beszéltek egymással. Csak akkor közeledett újból Vilihez, amikor Ildikóval kezdett járni. Gondolta, most már Vili is megnyugodott, s folytatni lehet a barátságot. De azért még mindig az az érzése, a Vili vonzódása több egyszerű baráti érzésnél.
Ültek vagy tizenötön egy icipici asztal körül, Melinda többnyire ismerte őket.
-Megszoktam a stresszt még az iskolában - folytatta Ildikó a megkezdett Melind megérkezése elött elkezdett vitát. - Második osztályos koromtól kezdve hangversenyeztem, országos és nemzetközi versenyeken szerepeltem, zenekarral játsztam, mint szólista…
-Rendben, ez eddig világos - válaszolta a brácsásból lett filológus Ödi, aki szabadidejében verseléssel foglalkozott. - De ha szükségét érzed a sztressznek, a sikernek, miért nem állsz ki most is a pódiumra, mint zongorista?
-Mert nincs közönségem.
-S az iskolában volt?
-Akkor eljöttek a nagyszüleim, unokatestvéreim, nagynénéim, az egész család. S ott voltak a barátaim, az irigyeim, a konkurencia. Most nem jönnek, mert már nem vagyok kuriózum.
-Tehát csodagyerek voltál.
-Nem - szólt bele a vitába Etelka, aki valahol Piripócson hegedűtanároskodott. - Én is játsztam zenekarral.
-Ezek szerint ti amolyan meg nem értett zsenik vagytok.
-Nézd, Ödi - vitatkozott tovább Ildikó -, nekem van bátorságom beismerni, hogy nem voltam csodagyerek, és nem vagyok félretolt zseni, s nem értem, hogy miért néztek úgy rám, mint egy szerencsétlen flótásra? Bejutottam a zeneakadémiára. Letettem az államvizsgát. Kihelyeztek egy kisvárosba - és nem falura! Minden O.K. Melinda kétszer felvételizett, Levente csak egyszer, de nem sikerült bejutniuk. Nem értem, mi sajnálnivalót találtok rajtam?
-Engem nem elégítene ki egy zenekarban való hegedülés - szólt közbe Etelka. A fúvósok alig fújnak egypár hangot, és ők mégis szólisták, mert egyedül fújnak, vagy esetleg ketten, hárman egyszerre. Annyi temérdek ütem szünetük van, hogy a karmester fel kell ébressze őket, amikor ők következnek. Ezzel szemben a hegedűsök húszan húzzák egyszerre ugyanazt a dallamot, mint kórusban az énekesek.
-Ápropó, a kórus - avatkozik a vitába egy énekszakot végzett lány. - Én végül a filharmónia kórusába kerültem és még örvendek, hogy a városban maradtam!
-Én nem sajnállak benneteket, szólalt meg Levente. Csak nem értem, hogy Etelkának miért van szüksége a műkedvelő színjátszásra? És Etelka miért ír zenekritikát? Ti hangszeres zenészek vagytok.
- Voltunk - jegyezte meg epésen Etelka. - Én végül muzikológiát végeztem az egyetemen.
-Épp ezt nem értem. Ennyi siker után…
- Hagyjuk már abba ezt a meddő vitát! Én is megkérdezhetném tőled: miért írsz?
-Mert tehetségesnek érzem magam.
-Mi ezen már rég túl vagyunk.
Melinda odasúgta Vilinek:
Te mit keresel itt?
-Jól érzem magam közöttük.
Melinda sokat tudóan bólogatott. Akkor már sejtette, hogy Vili a nagybőgőzésen kívül valami egyébbel is foglalkozik.
-Miféle gyöngy ez már megint, Éva? - dobta be a témát Levente, a csellistából lett joghallgató, aki szabadidejében rock-zenét énekel egy maga alapította zenekar élén.
-Kezdődik a mindennapos műsorszám - jelentette be Miklós, a brácsás, aki az Ars Antiquában középkori műveket muzsikált, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, csupa ügyszeretetből.
A képzőművészeti egyetemen dizájn szakos Éva, aki eddig meg sem szólalt, készségesen elegyedett a beszélgetésbe.
-Hát először is hadd tegyek fel én is egy kérdést Leventének: te miért hagytad abba a gordonkázást, ha végül mégiscsak zenével foglalkozol?
-Jogászként majd jobban megfizetnek, rock-zenéhez pedig elegendő az a tudás, amit a zeneiskolában szereztem. De nem válaszoltál a kérdésre: mi van a nyakadban?
Bab. Saját gyártmány.
És nem szárad el?
Nem, de nem árulom el, hogy miért nem.
S ez itt a füledben?
“Az egyik fülében lógjon két agát…”
S milyen remek sarud van!
Röpködtek a szellemességek. A végén már olyan durva és nyílt célzásokat tettek a butaságára, hogy Melinda arra gondolt, Éva rögtön feláll és kirohan. De nem! Csak ült keresztbe tett lábakkal, és olyan magabiztosan, mintha a bókok gúnyos mellékízét meg sem érezte volna. Élvezte, hogy ő a társaság központja, s tartásában volt valami leereszkedő fölényesség. És minden oka megvolt a fölényességre, mert a fiúk arcáról leolvasta, hogy szívesen lefeküdnének vele!
Melinda akkor megelégedéssel hallgatta a szakmai érvényesülésért küzdő asztaltársaság dillémáit. Neki mégiscsak jobb dolga van! Felsőfokú végzettség nélkül ő mégis szólista lett egy zenekar élén! Az új utakat kereső zeneszerzők közül egy párnak bizonyára sikerül időtálló műveket komponálnia. De ha nem, akkor is egy érdekes kísérletezés aktív résztvevője lett!
Hazafelé menet Melinda faggatni kezdte Vilit.
Valld be őszintén, hogy komponálsz.
Ugyan.
Létrehoztál egy zenekart és karmesterkedsz.
Hülyeség.
Megvan! Írsz!
Előtted nem lehet titkolózni - vallotta be bosszúsan Vili.
S mi a terved?
Semmi. Úgy látszik, én csak most jutottam abba a szentimentális időszakba, amelyen mások már rég túlestek.
Csak nem szerelmes verseket írsz?
Mindenfélét.
Melinda alig tudta palástolni csodálkozását. Vili verseket ír! Ő, aki mindig nehezen fejezi magát, aki beszélni sem tud, aki mindig keresi a szavakat, akinek néha a legegyszerűbb kifejezések sem jutnak az eszébe, hebeg-habog - aztán kitalál egy új kifejezést. Napokig könyörgött neki, amíg végül meggyőzte, hogy mondja el egypár versét. Gyors, monoton hangon darálta a szöveget, hangját a vesszőknél sem emelte fel, a pontoknál sem ejtette le. Melinda akkor azt hitte, hogy a versek a színtelen előadás miatt tűnnek hidegen tárgyilagosaknak, póztalanoknak, prózaiaknak. De később, amikor elolvasta őket, nem találta unalmasnak a verseit. Vilit nem szabad dicsérni, mert gyanút fog, és megsértődik. Melinda tudta, hogy Vili most boldog, irreális terveket sző, de nem beszél róluk, inkább megjátsza a fölényest: -Gyerekes dolgok ezek, játék, amivel elszórakozom egy ideig, amíg meg nem unom. Hogy ő tehetséges? Ugyan! Hülyeség - Elcsépelt kifejezések ezek, hallgasd csak… Nem szabad megcáfolni! - Még sok csiszolni való van rajtuk, de nekem úgy általában tetszenek. - Nem kell komolyan venni, újabb hóbort, majd elmúlik. - Arra nem gondoltál, hogy elküldd valamelyik szerkesztőségbe? - Ugyan. Nem érzem szükségét annak, hogy nyilvánosan mosogassam lelki szennyesemet.
Melinda megkérte, hogy hagyja nála a kéziratot, még át akarja olvasni a verseket. Másnap kiválasztott egy párat, legépelte őket, és elküldte egy hetilapnak. Két hét múlva megérkezett a válasz: “Versei nekem tetszenek, és átadtam a versrovatnak. Ha nekik is tetszik, majd értesíteni fogják. Addig is, jöjjön fel a szerkesztőségbe, vagy írjon: kicsoda, micsoda - miért csoda?
Melinda csak napok múlva merte megmutatni Vilinek a levelet. Felkészült a felháborodásra, de ilyen méretű tiltakozásra mégsem számított! Elmondta őt mindennek, hatalmas crescendoban fokozta a súlyosabbnál súlyosabb jelzőket, amelyek végül a tolvaj szóban érték el kulminációs pontjukat. Ezek a versek az ő ma-gán-tu-laj-do-nát képezi, és Melinda egyszerűen el-lop-ta őket! Végül kijelentette, hogy bemegy a szerektőségbe és vissza fogja kérni a verseket.
Másnap jelentkezett Melindánál az ő kisfiús zavart mosolyával, s elmesélte sorozatos baklövéseit. Egymásután három embernek hadarta el az előre megfogalmazott szöveget, míg végül rátalált a versrovat szerkesztőjére, aki olyan udvarias volt, hog Vili ott helyben át kellett fogalmazza a begyakorolt mondanivalóját, ami, persze, nem sikerült a legfényesebben! A verseket közölni fogják, de várni kell. És Vili - megbabonázva a szerkesztő udvariasságától - rászánta magát a várakozásra.
Most, miközben egyedül utazott új élete felé, kissé sajnálta, hogy Vilit kiengedte a kezei közül. Igaz, hogy Vili határozatlan, de Tila is az! Csakhogy Vili határozatlansága, önbizalomhiánya, félénksége a tapasztalatlanságából ered, míg a Tiláé épp ellenkezőleg: a tapasztalatból. Vili még mindig kisfiú. Tila ellenben tíz évvel idősebb Melindánál. Vili első verseit Melinda küldte be a szerkesztőségbe, s Tilát is ő vette rá, hogy újból nekikezdjen festeni. Ők már mindketten megtalálták önmagukat, Melinda pedig egyedül utazik az ország egyik legfélreesőbb részébe Mennél inkább távolodott az ország közepétől, annál inkább erősödött benne a szorongó érzés: az élet perifériájára került. Mennyit harcolt a Tila pesszimizmusa ellen, s most ugyanolyan gondolatok foglalkoztatják őt is.
-Mondd, Tila, szoktál te festeni?
-Minek? Én rajztanár vagyok Valamikor azt hittem, hogy a leggyengébb festő is több az átlagembernél, csupán azért, mert művészettel foglalkozik. Később rájöttem arra, hogy ez is lehet mesterség, hogy itt is vannak szakmunkások.
Szakmunkás. Ez lesz ezentúl ő is. Mennyire nem tudta megérteni Tilát! S lám, élete első fordulópontján, eleve lemond ő is mindenről. Dehátőt a körülmények kényszerítik a lemondásra. Mit lehet tenni egy eldugott faluban az ő kristálytiszta hangjával, amelyet valósággal a modern zenére predesztinált a természet?
-Miért nem nősülsz meg, Tila? - mondta ki egyből, amit gondolt, de rögtön meg is bánta Csak azután jutott eszébe, hogy tila elvált ember,
-Szokatlan kérdéseid vannak m, Melinda. A nőkkel is úgy jártam, mint a festészettel: túl szépeknek képzeltem őket.Valamikor például azt hittem, hogy a nőknek van lelkük.
-S nincs? - képedt el Melinda, - Eddig a férfiak azt állították, hogy nőknek nincs eszük. De hogy lelkük se volna…
S ha majd a faluban valaki megkérdezi tőle, űgy ahogy ő kérdezte Tilától, hogy miért nem ment férjhez? Faluhelyen egy huszonnégyéves lány má vénkisasszonynak számít. Mit fog felelni? Hogy nem volt kihez? De igen, volt: Vili, Tila Viktor. Tilát Viktor előtt ismerte meg. És mégis Viktor volt az első férfi! Ezért isTila a hibás! Nem vette észre, hogy az a jóbarát, akivel minden gondolatát megosztotta, tulajdonképpen a gyengébb nemhez tartozik.
Miután megkapta a kinevezését, sokáig gondolkozott, írjon-e Viktornak? Végül úgy határozott, hogy nem alázkodik meg. Pedig Viktor tudott volna segíten. mindenkit ismer, mindenhova be tud jutni. Nem volna szabad ennyire büszkének lenni, mindent meg kellett volna próbálni a cél érdekében. Viktorral a kapcsolatot már régebben befejezte, neki semmi esetre sem fog írni. Esetleg azoknak a zeneszerzőknek, akiknek a műveit bemutatta, akik a műveiket tulajdonképpen neki komponálták. Van Reteannak egy remek énekese? Hát akkor akkor írjunk szoprán szólamokat. A legképtelenebb kombinációk születtek: zene nagydobra, triangulumra, vadászkürtre - és énekre. Az ő icipici hangja hogyan is tudott érvényesülni a nagydob és a vadászkürt felett? Talán azért, mert annyira átütő. A Moldován-oratórimban hatalmas zenekari apparátus élén énekelt. Talán már nem is olyan kicsi az ő hangja!
Mielőtt a rádióhoz ment volna, összetalálkozott Viktorral. Lám, még a főváros sem elég nagy ahhoz, hogy véletlenül össze ne találkozzanak.
-Gyere, igyunk egy kávét.
-Nincs időm, dolgom van, Reteanuékkal kell találkoznon
-Elkísérlek, megvárlak, s utána feljössz hozzám.
-Nem lehet. Sokáig tart.
-Nem baj Legalább meghallgatoma elgújabb hangszáltekerő mutatványaidat.
-Oda téged be sem engednek.
-Hova?
-A rádióhoz.
-Hogy engem nem engednek be a rádióhoz? Ugyan…
És beengedték. Pedig még Melindát is leigazolták, és először feltelefonáltak, hogy valóban felvétele van?
Felvétel után Viktor bevitte egy bárba.
-Mesélj, mi van veled? Két konyakot kérünk, Vica, és két feketét.
-Már elfelejtetted, hogy nem iszom tömény italt?
-Csak egy konyakot kérünk, és egy sört, Vica drága. De a kávét jó erősre főzze! Csinos nő ez a Vica, ugye? Láttál az új hazai darabban? Egyik legjobb alakításom! S te hogy kerültél ide? Ja, igen a felvétel. Nézd meg okvetlenül ezt a darabot! Sziporkázó humor, pergő cselekmény - remek!
A szomszéd asztalnál három fiatal lány a csodálattól kábultan figyelte Viktort, aki - miután észrevette, hogy közönsége van - egyre hangosabban beszélt. - Milyen csodálatos hangja van - állapította meg Melinda - s milyen jól tud vele bánni! Még a rezolására, a hang elhelyezésére is figyel! A suttogó és mégis világos pianisszimitól a dörgő fortéig számtalan színárnyalatot ismer. Akár énekórákat is vehetne tőle! A lehetetlen ötlettől elmosolyodott. Viktor nyugtázta mosolyt, és még lelkesebben szerepelt. Viktor újból sört és konyakot rendelt, és Melinda kezdte jól érezni magát csendes magányában. Jó ideje nem figyelt már ré, csak a hangját hallgatta, anélkül, hogy felfogta volna a szavak értelmét. De egyszer csak felfigyelt. Viktor már harmadszor ejtette ki a “házasság” szót.
-Mellettem egész nap énekelhetsz. Háztartást nem kell vezetni, gyereket nem akarunk.
-Ki nem akar gyereket?
-Próbálj reálisan gondolkodni, Melinda, mindkettőnket lefoglal a hivatásunk. Tulajdonképpen mit akarsz?
-Mást szeretek.
Ezt csak azért mondta, hogy lerázza magáról ezt az öntelt alakot!
-Hagyd már ezt a hülyeséget! Ha az a férfi akarna valamit tőled…
-Nem mindenki olyan magabiztos, mint te!
-Az a férfi egy impotens alak, érted?
Melinda felugrott a székről és elrohant. Pedig talán igazat mondott Viktor. Tilát sohasem látta más nővel, de Melinda mégis őt szerette. Talán majd írni fog Viktornak később. Ez még nem jelenti azt, hogy férjhez megy hozzá! Viktor állandóan megcsalná a hódolóival!
Az állomásról egyenesen Tilához ment. Még tusolni sem szaladt haza, a csomagjait sem tette le. Most tisztázni fog mindent, tovább nem lehet halogatni.
Ahogy az ajtón belépett, terpentinszag csapta meg az orrát.
-Itt rosszul leszek a szagtól. Szervusz. Most jövök az állomásról. Egész éjjel nem aludtam, és éhes vagyok. Te pedig ilyen bűzzel fogadsz engem.
Tréfával próbálta elütni a meghatottságát, Tila fest!
Tila zavarban volt, mint egy kisfiú, akit valami csínytevésen értek.
-Nincs semmi ennivalóm. De főzök egy kávét - s már szaladt a rezsü felé. Útközben megtorpant, irányt változtatott. Kinyitotta az ablakot, majd visszarohant Melindához, vállára tett egy kabátot, aztán ideges mozdulatokkal a vásznat, ecsetet kezdte arrább tolni. Melinda segíteni akart.
-Te csak ülj le, és helyezd kényelembe magad. Én leszaladok ennivalóért.
Melinda végignézett a szobán. A lécből összetákolt divány nagyon jól megfér a rikítóan színes huzatú karosszékkel. S az üres, dísztelen konyhaasztsl sem üt el az aranyrolnis faltól, amelyet az előbbi lakótól örökölt Tila. Itt a szék kimondottan az ülés, a divény kimondottan az alvás, az asztal az evés célját szolgálja. A parkttet újságpapírok védig, Melinda százszor is elolvasta már a címeket? +nem mindenhol leányálom postásnak lenni.” “A bőrők, cipők csau úgy kisétáltak a gyárkapun.” “Ahogy te tudsz, Ilona!” Mit tudhat ez az Ilona? A címnek van valami pikáns íze!
Végül megérkezett Tila. Fehér papírt terített az asztalram felvágta a túrót, sajtot kenyeret, csak úgym a csupasz asztalon, mert Tilának természetesen evőeszközei se voltak.
-Megint találkoztam iktorral.
-S az ki?
-Színész. Méghozzá nagyon jó színész! Filmekben is játszott. Pár hónappal ezelőtt ezelőtt ismertem meg a fővárosban, mikor a Miorițát mutattuk be - emlékszel, ugye?
-Mesélték a Miroța sikeréről, de Viktorról nem.
-Egy vendéglőben ismerkerdtünk meg vele. Syínin9vendékekkel őlt egí asztalnál,s mi kénytelenek voltunk melléjük telepedni, mert nem volt szabad asztal.
-Már tudom is, hogy kiről beszélsz! Beképzelt alak!
-Úgy viselkedett, mint egy primadonna. Megvető mozdulattal félretolta a flekkent, és hívatta a főnököt. A pincér alázatosan tűrte a műfelháborodástm s udvariasan ismételgette: Igenis, művész úr, tökéletesen igaza van, művész úr! ű Pedig a karaj sovány volt, csont nélküli, nem találtam rajta semmi kifogásolni valót. Kedvem kerekedett megleckéztetni ezt a hatalmát fitogtató embert. - Adja csak ide azt a sültet, megeszem én! Magának majd hoznak mást. Nekem ez is jó. - De Viktor egy teátrális mozdulattal visszahúzta a tányért, s gúnyosan nézett rám. - már megbocsásson, kisasszony, de ezt a sültet én rendeltem, és azt teszem vele amit akarok! Lesz szíves kicserélni - fordult újból a pincérhez - , s hozzon a kisasszonynak is egy ugyanolyat, mint nekem. Száraz volt és kemény, mint a cipőm sarka - tette még hozzá megjátszott bosszúsággal. Viktor egész este velem foglalkozott, egy kissé lekezelő modorban és a gyengébb nemnek kijáró fölényes udvariassággal. Az én társaságomból már csak kevesen maradtunk az asztalnál, s éreztem, hogy nekem itt már nincs semmi keresnivalóm, de valami kellemes tehetetlenségi érzés valósággal a székhez láncolt. Talán többet ittam a kelleténél! Fél tizenegykor hihetetlen dolog történt! Viktor felállt, és halkan odaszólt hozzám: - Gyere! - És én mentem.
-De miért? Tetszett neked?
-Lehet, hogy imponált a fölényessége. Meg aztán meguntam a várakozást, amíg megjelenik a mesebeli herceg. mondd, Tila, neked nincs senkid?
-Emlékszel, mit válaszol Szindbád a keleti hercegnő kérdésére? - Szereti Ön az embereket? - Igen az Embert, nagy E-vel szeretem, de sehol sem találom. Ugyanúgy válaszolhatnék én is a nőkre vonatkozóan: a Nőt nagy N-nel szeretem, de sehol sem találom.
-Nagy N-nel nem is fogod megtalálni.
Közben egy “nő”, kis n-nel, ott ült mellette karnyújtásnyira, de Tila nem nyújtotta ki a karját. Ha tudnék úgy viselkedni, mint Éva... De nekem nem is állna jól! Viktor mellett nem kell kacérkodnom. Vajon miért nem?
-Sohasem beszéltél a házasságodról.
-Nagy szerelem volt mindkét részről. Aztán Enikő kiábrándult belőlem. Nem az emberből, hanem férfiból.
Igaz volna, amit Viktor mondott Tiláról? Nem hiszem! Tila elvesztette az önbizalmát.
Miután Melinda megkapta a kinevezését, először bele sem tudott gondolni a részletekbe. Kongott az agya, mint egy üres hangversenyterem. Tila másnap elutazott nyaralni, s ő egyedül maradt az elkeseredésével, Ha a teljes kilátástalanság-érzés egyből, hirtelen uralkodott volna el rajta, ha a végső kétségbeesés nem az elutazás előtt, hanem rögtön az elején kitör belőle, ha ő már rögtön az első alkalommal elsírja magát, és segélykérően a Tila vállára borul, akkor talán Tila nem utazik el, és akkor minden másképp alakul.
Két hét múlva megérkezett Tila levele.
“Párokra szakadozva ereszkedtünk le a hegyoldalon. Pikáns viccekkel kiabáltuk tele az erdőt. Fenyáerdő volt, büszke, bölcs, szigorú fenyves. Mintha egy templomot szentségtelenítettünk volna meg!
-Mit keres ez a fenyves a mi társaságunkban? - kérdezte az egyik és mi szellemesnek találtuk a kérdést.
Valaki megszólalt, hogy szomjas. Hirtelen mindenki szomjas lett! Déli csendjéből riasztottuk fel a falut. Beleolvadt a tájba, eggyé vált a szántófölddel, a fenyvessel, az éggel. városon sohasem gondolok arra, hogy körülöttünk erdők, mezők vannak. Ott az ember úgy érti, hogy az egész világ egy nagy város. Hogy először voltak a városok, aztán lettek a fák, a virágok, az állatok.
Állt az öreg paraszt a háza előtt, hátratett kezekkel, hajlott háttal és mégis egyenesen. Egymás szavába vágva elmondtuk, hogy a szomszéd nyaralóból jöttünk, sorra bemutkoztunk, foglalkozásunkat is megmondtuk. Kérdésünkre, hogy hol lehet vizet inni, felemelte a jobb kezét, s hüvelykujjával az udvar felé mutatott. Nekirontottunk a kútnak, lespricceltük egymást vízzel. Az öreg hátra se nézett a nagy ricsajra. Szerettem volna odamenni hozzá, és elbeszélgetni vele. Valamit tudott, amit én nem tudok, s ezzel tudással együtt született. Ez az öregember tudja, hogy mit kell tennie. Aszületett, hogy a földet művelje. Valósággal beleszületett a hivatásába. Ha kiszakítják ebből a környezetből, talán gyámoltalanná válik A városban percekig állna a járda szélén, s nem merne átmenni a zebrán.
Visszafele menet nagyon megcsendesettem. Néha leesett egy-egy toboz, súlyosan, sokatmondóan. Itt a fenyőtoboznak is súlya van, Egyik hivatását elvégezte, következik a másik: avar kesz belőle.”
Miközben Melinda a levelet olvasta, egyre gyűlt benne a harag Pár hét múlva el kell indulnia egy ismeretlen világ felé egyedül, kiszakítva a megszokott környezetéből, ahol eddig otthon érezte magát. És Tila gy öreg parasztról ír neki, aki beleszületett a hivatásába, és aki más környezetben gyámoltalanná válna. De mi köze Tilának ahhoz az öreg paraszthoz? Mellette egy embernek derékbe tört az élete. S ő ezt észre sem veszi! Beszélni kéne, sírni, toporzékolni, kiabálni, zokogni! Nemsokára talán ő is találkozni fog egy üreg paraszttal. S a fenyőerdőben talán neki is lesznek a Tiláéhoz hasonló gondolatai. Tila mindenben előtte jár. Pár év múlva talán Melinda is ugyanolyan céltalannak fogja érezni az életét. Beszélni kéne Tilával, megkérdezni, hogy van ez? Más megoldás nincs?
Igaz, hogy már beszéltek egyszer erről. Tila szobájában ültek. A divány előtt a régi újság hevert, az “Ahogy te tudsz, Ilona!” című cikkel. Mit tud ez az Ilona, és mit tud Éva, és most pedig mit tud ez az öreg paraszt - és mit akar az élettől Tila?
-Azt mondtad, hogy a magabiztosság tulajdonképpen kompromisszumon alapul. Hogy csak az az ember tud magabiztos lenni, aki nem vesz tudomást a “mellékkörülményekről”, melyek a biztonságát megingathatnák. Azt mondtad, hogy ez struccpolitika. Hogy a hatrozottság tulajdonképpen gyávaság. Nálam nem a “mellékkörülmények+ ingatták meg az önmagamban vetett hitemet, hanem nagyon is fontos, életbevágóan fontos körülmények. Remélem, boldog vagy. Bebizonyosodott, hogy igazad van.
-Én nem akartalak téged meggyőzni. Te mind vitatkozol velem. Én csak féltettelek, mert annyira fiatal vagy és naiv. Még a kinevezésed előtt is olyan magabiztosnak tűntél! És még mindig nem tudod elképzelni, hogy mások életében is vannak málypontok, hogy mások esetleg már többször átestek ilyn válságon.
-Te magadról soha semmi konkrét dolgot nem mondtál. Csak úgy általában keseregtél, s ez idegesített, mert úgy tűnt, mintha semmi okod sincs a pesszimizmusra. S ha mások már többször átestek ilyen válságon, ez azt jelenti, hogy magára kell hagyni azt, aki először esik át rajta?
-Évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy többé sohasem nősülök meg A feleségem elszöközz. A legjobb brátommal. Most sem értem, hogy miért kellett szöknie? Nem álltam volna útjába. Sajnálom, hogy nem te voltál az első. Elhatároztam, hogy többé nem leszek szerelmes. Attól félek, hogy nem leszek képes kitartani az elhatározásom mellett. De nekem ezt nagyon meg kell fontolni. Addig is arra kérlek, ne ess abba a hibába, amibe én este, annak idején: ne várd, hogy az emberek maguktól segítsenek, és ne zárkózz el a bánatod elefántcsonttornyába.
*
Az állomásra kijött a Vili társasága. Melinda eddig nem tudta, hogy ennyire ragaszkodnak hozzá.
-Egy év múlva ugyanez a sors vár rám is - mondta Ödi. - De írni bárhol lehet - úgysem közlik.
Melinda meglepődött, amikor Évát az Ödi karjába csimpaszkodva látta.
-Jövő hónapban összeházasodunk - fordult kihívóan a többiek felé.
Vajon a falusiaknak is tetszeni fog a csuklóján, bokáján, nyakán, fülében csüngő-függő ékszerkiállítás?
Eljött Titus társasága is. és a fiúk, hogy kedvében járjanak, emlékeket idéztek fel, s nem sejtették. hogy Melindának egy-egy késszúrást okozott minden szavuk.
Emlékeztek, amikor Hollandiába utaztunk? A fesztivál végére értünk oda. Lejátsztuk a műsorunkat s rögtön jöttünk is vissza, mert nem volt pénzünk szállodára. Florán Zoli interjút akart készíteni velünk és nem értette, hogy miért vagyunk oly lehangoltak.
Az interjú végül elkészült, de egész másról beszélgettek. A múzeumban kereste fel őket Zoli, egy próba szünetében. A múzeumlátogató közönség megbotránkozva nézte az ő kis fura társaságukat: a lobogó hajú fagottost, aki a Miereanu mű szerkezetét rajzolta egy papírra, meg az irgága Petit, aki a Sursum cordáról magyarázott erősen gesztikulálva: Hét struktúrából áll, szimbólumokból, mint például a kiáltás, sóhaj. szeretet és mi erre szabadon választhatunk motívumot.
-Sok művet dedikáltak neked, Melinda - fordult hozzá Florián. - Meg vagy győződve arról, hogy ezek mind remekművek?
-Nem. De Brunschwck Teréz sem tudhatta, hogy a Fisz-dúr szonátát. melyet neki dedikált Beethoven, száz év múlva is ismerni fogják. S mégis szerette a művet, mert az ő kora életérzését fejezte ki, s nem gondolt arra, hogy megállja-e vagy sem az idő próbáját.
A vonatban ülve Melinda tovább folytatta a gondolatot. Ezeket az avangárd műveket többnyire nem érti a közönség, s ha az utókor is elfelejti őkEt, akkor mi értelme volt annyit bajlódni a bemutatásukkal? De Beethoven sem tudhatta biztosan, hogy minden műve időtálló lesz. Mégis megírta őket. E pesszimista gondolatok Tilára emlékeztették. Tilát végül sikerült kiragadni a tehetetlenségből, s most ő az, aki értelmetlennek érzi eddigi s főleg az eljövendő életét.
-Bízzál bennem, visszahozlak, elintézem ne félj! - kiabálta Tila a vonat után. És muszáj bízni Tilában, mert valamiben meg kell kapaszkodni.
-A megismerés nem egyéb, mint csalódás, kiábrándulás. Ha az egyén sorsát követed végig, ugyanerre a következtetésre jutsz. Élete során az ember összesűrítve végigéli az egész világ történetét. Először halként úszkál az anyja méhében. Abban a pillanatban, amikor a gyerek világra jön, óriási sokkon megy keresztül. Mert nemcsak az anya küzködik, hogy világra hozza gyermekét, hanem a gyermek is megtesz minden tőle telhetőt, hogy megszabaduljon a se ide, se oda tartozás szorító börtönéből. Ez az első borzalmas tapasztalata, s utána következnek az élet számtalan pofoncsapásai.
-Ezek szerint a gyermek se boldog?
-Legyőztük a természetet, s ahelyett, hogy büszkék lennénk arra, hogy mennyi mindent tudunk, egyre kisebbeknek, jelentéktelenebbeknek érezzük magunkat a VILÁG nagyságához képest. Hány millió naprendszer és hány billió bolygó van a világon!
-Én ezt csodálatosnak tartom, Hogy a világ olyan hatalmas és az ember…
-Miféle ember? Te csak földi viszonylatban tudsz gondolkozni. Kozmikus távlatból nézve…
De miért kell mindent kozmikus távlatból nézni? Mi bajod neked a világegyetemmel? S miért aggaszt téged az emberiség állítólagos boldogtalansága? Tól nagy gondot vállaltál magadra, Tila! S ezzel tulajdonképpen a kicsi, mindennapi gondok vállalása felől mented fel magad. Éld a magad kis élteté, Tila!
S ezeket a szavakat ő mondta, Melinda, s nem is olyan régen! Most meg ő az, aki azon gondolkodik, hogy utókor vajon elfelejti azokat a zeneműveket, melyeknek bemutatására oly nagy gondot fordítottak! Mit számít az, hogy a közönség érti vagy sem ezt a zenét! Nem elég, hogy ő érti és szereti? De hiába szereti, ha többé nem foglalkozhat vele. S az emberek semmit sem fognak veszíteni azzal, hogy Szamossy Melinda többé nem énekel.
*
Másnap reggel jelentkezett az iskolában.
Sajnos, nem tudjuk biztosítani megfelelő óraszámot. Át kell majd járnia a szomszéd faluba is - mondta az igazgató- - Vagy esetleg adhatunk egy pár énekórát-
Erre felcsillant Melinda szeme!
-Az nagyon jó lesz! És tessék mondani, van az iskolának énekkara?
-Nincs. Az énektanárunk rajzszakos, kórussal nem foglalkozik, de nagyon örvendenénk, ha maga elvállalná.
-Tulajdonképpen én sem értek ehhez. Talán van az iskolának kottatára.
-Maga honnyn cseppent ide? Könyvtárunk van, de kottatár …
-Nem baj, majd kitalálok valamit- És hol fogok lakni?
Tudok a közelben egy kiadó szobát. Most rogton meg is nézheti.
Miután Melinda megegyezett a falusi asszonnyal, bevonult csomagjaival a szobájába, és elkezdett kicsomagolni. Hirtelen olyan borzalmasan szorongó érzés fogta el, hogy még a lélegzete is elakadt. Kirohant a konyhába.
-Nem engedi meg, hogy átrendezzem a szobát?
-Mi nem tetszik a kisasszonynak? Ezek a bútorok már húsz éve ugyanott állnak. Más lakóim is voltak, tanáremberek, senkinek sem volt kifogása a szoba ellen-
Melinda visszament a szobájába, és gondolkozni kezdett. A zeneiskolában sok kórusművet énekeltek, de amelyiknek eszébe jutott a dallama, annak elfelejtette a szövegét és fordítva. Végre eszébe jutott egy dallam. Na, lássuk csak! Vajon meg lehet oldani falusi gyerekekkel? Az első négy sor egyszólamú Mastuoso, csak a középső két sorban, az Allegróban lép be az alt szólam, a vége pedig újból egyszólamú. Meg lehet oldani! Hogy is van a szöveg?
“Játszott Vejnemöjnen ujja, harsogott a hárfa húrja, hegy, völgy zengett….nem: “hegy-völgy rengett, szikla zengett, mind a.….mennydörögnek”, mik mennydörögnek? a sziklák, nem a sziklák zengnek - hol énekel Vejenmöjnen? a tengerparton, tehát: “mind a szirtek mennydörögtek”. S most lássuk az Allegrót: “Még a fák is vígadoztak, mezőn tuskók táncot roptak”..... “légben szárnyon kik repülnek …..leülnek, hová ülnek le? a lábukra - nem elég, még kell egy háromszótagú szó, “lábuk ujjjára leülnek,
hallgatni a szép muzsikát.
a hárfának zengő szavát.”
“Énekel vén Vejnemöjnen, reng a föld is, tó kiárad…..Aranyszánját énekeli tó vízében úszó fává, gyöngyostorát énekeli tengerpartra karcsú náddá…..Arany markolatú kardját veti villámnak az égre, énekli iratos íjját szivárvánnyá víz fölébe…..”
