Csíkszeredában születtem 1975 április 28-án. Első verses élményem három éves koromból való, egy nagy színpadon
szavaltam: "kicsi vagyok én, de a szívem bátor..." kezdetű verset. Azután, a nővéremtől elhallgatva megtanultam József Attila, Mama című versét, az óvódában, iskolában folytatódott a sor, kilenc évesen megírtam az első saját versemet.
Az élet 1995- ben Magyarországra sodort, 2005- ben indultam egy irodalmi pályázaton és ettől kezdve jelentek meg az írásaim nyilvánosan, interneten és különböző antológiákban.
1.
Nélkülem
Most felébredsz, takaróba burkolózva
engem keres szemed, felém indul
üreset fog kezed. Hiányom érzed.
Nélkülem hideg az ébredés
az ablakon beömlő fény gúnyos nevetés,
a kávé keserű, a zene most zaj.
Nevetésem kellene, hogy élni akarj.
A tested még érzi érintésem,
orrod őrzi még az illatom,
füled hallja még a nevetésem,
minden amit látsz, az én vagyok.
Az arcodra hulló vicseppek fájnak,
ma vége lesz a világnak, ha egy napot
élned kell nélkülem. Pedig tudod,
csak nemrég mentem el.
2.
Érzékelés
Nem látom tisztán
csak dereng a fény,
a valaki itt, még
nem vagyok én...
Zajos lett az utca
elillant a csend,
lakásom a vár
egy lakatlan sziget.
Ott a függönyön
túl, távol a világ,
jólesik a semmi,
káve illatát
érzem messziről,
engem hívogat,
keserédes, csábít,
megadom magam.
Nincs visszaút
ha vágyam legyűrt,
míg ittam a kávét
az ágyam kihűlt.
3.
Végül...
Viharos szél fújt, szerettünk.
Ittuk az esőcseppeket, mint
egymás szavait, s a könnyeket,
csak néha sütött ki a nap.
Akkor belém költözött
minden gondolat, ami
benned született,
látod életre kelt.
Volt egy ősz, próbára tett.
A tél majdnem eltemetett,
visszajöttél, vártalak ahogy
harmatos fű a napsugárt.
Ott álltam a kertben a fák alatt.
A vízpart, a kunyhónk,
az álmaink szép csendben
mind összeforrnak
s nem lesznek teljesületlen
vágyaink - hiába múlnak el
gyorsan az évek -
mikor ránk köszönt a holnap.
4.
Egyszer majd megérkezünk
Néha rám szakad az ég,
érzem gyötrődésedet,
látom meggörnyedt testedet,
ökölbeszorult kezed, hangtalan
zokogásod szívembe mar...
Teszel pár lépést, közeledsz
aztán megtorpanunk.
Talán én csak árnyékod vagyok.
Lehetnék fényed, napod- suttogom,
hallod, még nem akarod.
Ereidben száguld a véred,
feszülő idegszálaiddal érzed,
elindultam feléd.
Egyszer majd egy izzó alkonyon,
amikor nem lesz se hold, se csillag,
nem tudjuk miképp találtunk utat
a végtelen sötétben.
Szemünk valamit kutat, meglátlak,
te is látsz engem az ember-rengetegben,
hol mindenről megfeledkezünk,
mert akkor, abban a pillanatban,
közös kikötőnkbe megérkezünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése